Radnai István: Fele éj és fele hajnal

„Áldott magánosság, jövel! ragadj el
     Álmodba most is engemet;
     Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
     Ringasd öledbe lelkemet!
Csokonai Vitéz Mihály:  A magánossághoz


e röpke órán midőn az  éj
enyhe álmot szór rám
vihar madarak henye röpte
s szárnyal a kéj lusta
forrása test-lélek nyugta
megformázza kieső
tudat hajnalt leső
kínjait s lel irigység-
kínait oly sárga vénusz
bolyongó változó arcú bolygó
ahol eljő minden fázis
a mellkas izzad mégis fázik
s benne a szív mint ami lyukad
csak néhány könnyű percet
kutat amikor nem  matat
egyelten szerv a múlt keserv
és öröm délkörön
s amit olykor megköszön
hogy nem feküdt hiába
megvetett tollas magányba
s míg e sorokat rovom
vágtató felhő-lovon
mely amint kárpitot hasít
az esthajnal útját szegve
bajjal felkel a béna nappal
hiszen játék az egész ha
eretnek mód a föld forog
s ezért forgolódom
s nyoszolyám recsegve
morog rám hogy miért nem
és nem hagyom nem értem
nyugodni egyedül őt sem
s nincs asszony őrszem
aki takarna s akit akarnék
mert illúzió hogy aludni
volna jó s vergődni
az álom gyors röpte
elszáll s a köd beköpte
húsomat legyekkel
hogy ébredve egyszer
mint öröklét után
a vegyszer múmián
kitesznek a fénybe
és fáradtságom éke
nem lehet nappalnak
vagy éjnek madárének
nem hagyja el ajkam
s álmomban meghaltam
a tudat-világnak
s e röpke képzet
álom madárnyi rövid
röpte újból a viharokba
kötve be ahol vágtat
az élet s nincs alázat