Csatlakozz hozzánk

Breaking News

Haiku szellemisége

A haiku (= hai = színész = ku = mondat, vers), és a haikai ( = hai = színész = kai = harmónia, rend) előzmények után Fujiwara no Sadaie tollából már a 13. században megjelent Japánban.

Ez a versforma háromsoros, 17 szótagból álló, rímtelen, de hangsúlyos vers. A sorok szótagszáma: 5, 7, 5. Minden sorban 2 hangsúly van. E versformában állítólag három fogalom létezik: maga a haiku, a hokku és a senryuu, bár ezek csak formai finomságok. A haiku rendkívül szigorú, alakilag kötött verselés, amelyet ebben a formájában egyetlen más nyelvre sem lehet tökéletesen átültetni, vagy újrakölteni.

"A haiku alapvető jellegzetessége, hogy nem mond el, nem ír le - egyszerűen fölmutat egy tényt, lehetőleg köznapit." Ez a sono-mama = "éppen ilyen". A haiku négy lelkiállapotot - természettörvény szintjére emelt státuszt - különböztet meg a világban és az emberben. (76.) Ezek a következők:

Sabishii = a magány, az elszigeteltségnek, az örökkévalóságnak a mozzanata.

Wabishii = a hétköznapiban fölismerni a természetet, a törvényszerűt.

Avare = a történésnek és elmúlásnak az átérzése, nosztalgikus megpillantása.

Yúgen = homály, a természet játékának, megfoghatatlan titkának megnyilatkozása.

Tartalmát illetően, kezdetben a haiku szójátékra épült. Könnyed és felszínes tartalmú versforma volt, amelyet a 17. század végén az edói zen buddhista: Matsuo Basho (1644-1694) reformált meg. (Nevének jelentése: Banánliget.) Így alakult ki a mély gondolatiságot, bölcseletet, a zen buddhizmussal és taoizmussal együtt járó vallási, világnézeti misztikát tartalmazó, rendkívül tömör verselés. Bashot követte Yosa Busan (1716-1783), Ryokan Taigu (1758-1831), és Kobayashi Issa (1763-1827). Valamennyien a japán haiku klasszikusai.

1. Érződjön rajta a »vu-si«, a »semmi különös« taoista szellemisége.

2. Éreztesse a »szabit«, azt a fajta egyedüllétet, amely segíti az »én« -t feloldódni a szemlélt világban.

3. Fejezze ki a »vabi« érzését, a rádöbbenést az egyszerű dolgok létének egyszerűségére.

4. Érződjön rajta az »avare«, a bánatos visszatekintés a múltba, de nem a bánkódás, sopánkodás és egyéb szentimentalizmus.

5. Az egész verset lengje át a »jugen«, a leírhatatlan, kimondhatatlan misztikus hangulat.

6. Ne szóljon a mához, ne szóljon a tegnaphoz, és ne szóljon a holnaphoz sem. 7. Ne magyarázzon el semmit.

8. Ne értelmezze a világot.

9. Ne fejezzen ki érzelmeket közvetlen módon.

10. Csak mutasson rá valamire,»éppen akkor«, »éppen úgy«, »éppen ott«.

A haikut nem véletlenül nevezik „szavak nélküli költészetnek” is, avagy a zen tusrajzok szavakkal leírt fajtájának. Versmértéke nincs. Rímek olykor-olykor előfordulhatnak benne, de inkább csak esetlegesen, véletlenül. Ugyanakkor a régi japán nyelven íródott haikuknak van egy bizonyos zeneisége és ritmusa, amit a szótagok szabályos váltakozása és az adott hangulatnak megfelelő magán- és mássalhangzói adnak. És minden haikunak tartalmaznia kell egy évszakra utaló szót (kigo). Ez utóbbi a tradicionális japán költészetnek is elmaradhatatlan eleme, a haiku esetében azonban – a buddhista háttér miatt – másfajta jelentést-jelentőséget kap. Az évszakot jelző természeti képek nem (vagy nem csak) a szépséget, sokkal inkább az idő múlását, a dolgok állandótlanságát, tűnékenységét, s ennek révén látszat voltát hivatottak kifejezni.

A régi Japánban szerzetesek, szamurájok, és polgárok egyaránt művelték a versírást, jobbára kedvtelésből, az idő múlatása gyanánt. A költészet azonban idővel éppúgy spirituális úttá (dó) fejlődött, mint az íjászat, a kertrendezés, a kardvívás, vagy a kalligráfia Basho szerint többek között attól válik valódivá egy haiku, hogy visszhangot kelt az a befogadóban: az olvasóban vagy hallgatóban, s mintegy továbbrezonál benne. A haiku művelése, vagy akár rendszeres olvasása pedig egy permanens meditatív látásmódot alakít(hat) ki, minek tökélyre vitele, ha már minden köznapi tapasztalat haikupillanattá változik át. Ami alatt persze nem föltétlenül kell valami különleges dologra gondolni, minthogy a legtöbb haikut a vu-si, a „semmi különös” szelleme hatja át. „Csupán” megelevenedik egy kép és elmerülünk a pillanatban:

Ekkor mutatkozik meg talán legtisztábban a szono mama, az „éppen ilyen”, ill. az „ahogy az van” elve is, ami az ábrázolt megragadása, „fölmutatása” a maga valóságában.

A japán kultúrában igen fontos szerepe van a pillanat megfigyelésének, és átadásának. Úgy tartják, hogy aki életében látott egyetlen tökéletes virágot már nem élt hiába. 
PMO (Pólus Média Online)

Nincsenek megjegyzések