Radnai István: Kaland totemállatokkal

erdők derekát ölelem meglelem
csonkított ágakról tépett csecsemők
mellbogokon szívó farontó gomba
szájszervem szimbiózisa veled
miközben csatakos a tajga hisz tavasz van

hisz tavasz van hiszek a tavaszban
éledő erdő tűlevelet cserél és felhevült
lombok felett tűágyékú nappal
kibomlik mint fércelt zsebek szőreiből

kicsiny gomba spórái sincsenek
csak ízes és öntetet ont
lábunkon csorog ha csak állunk
lambadázva miért ne a sarkkör
innen vagy onnan egyformán távol

füllednek a zümmögő szúnyogba pácolt éjek
ajkakon s szemérmeken tárulva csillagokra
melyekből néha egy lehullik
s a nagymedve olykor könnyekre fakad
ha a ködök szemünkre leszállnak
pára félárbocon hajótlan tocsogők

mosakodj meg mint a márciusi hóban
arcodat merítsd el asszonyodban
mert áztatja rólad a hétköznapokat
úgy hogy szeplő sem marad orrod hegyén

ilyenkor rémeket zúg a tajga
horkolása északi szél szívet tépő
százados törzsek dőlnek egymásra
gondold meg majd félszázad az egyik
s a viháncolásban százra kiegészül
száz nevetés erdősikoly örök-fagynak
ott a fehér-volt lepedő vérzik-e
vagy csak foltjait árnyékolja rá a csillagos
ég a tajga ritka de befont tisztásain

s te betakarva melegszel alig hunyó tűznél
vadul szított parázs sír a szenesedő éjek kövén

*

jártad a tajgát kezedben fegyver
tigris az asszony medve a férje
cammog az éjszaka végre elnyújtózol

s nem meséled senkinek tovább s többé