„… leborulok a nemzet nagysága előtt.”
„Ujjait a kor ütőerére tevé,
és megértette lüktetéseit:
és ezért; egyenesen ezért tartom
én őt a legnagyobb magyarnak.”
(Kossuth Lajos)
„Ujjait a kor ütőerére tevé,
és megértette lüktetéseit:
és ezért; egyenesen ezért tartom
én őt a legnagyobb magyarnak.”
(Kossuth Lajos)
Halállal kezdem éltemet, mely bús éjek fátylán remeg, s egy kőpillanat merítésében lelkem így szól nekem víznek nyelvén:
– „Pszükhé, szépséges lelked hernyó kérgedből már a magzatvízben levetetted. Felrepedtek veled a kis vízcseppek lágy kacagásai, az emlékezetlebenyek. Most bámullak álmélkodva, mert Ámor téged az örökkévalóságba repített, de fájdalmas kő, mit lelked égbe vitt, az emberiség szenvedése.”
– Lelkem ódon, babonás tüzem, te, ki szárnyaiddal törlöd le könnyeim, hozz a földre tiszta harmatot, hol a kor ütőerére esett kő, a nagy valóság, próza–koporsóm magányában szunnyadhasson! Hozz tüzet a világnak; élő tüzet, s beszélj, beszélj kérlek a szelek hangján, melynek húrjait belső zenéd pengeti. Miért hallgatsz a vizek nyelvén, mikor nekünk zenét, muzsikát kíván szellemünk? – kántálva sírta e dallamot Pszükhé.
– Kedvesem, el ne keseredj: szárnyammal törlöm le szenvedéseidet, vágyam a haragos igazság, mit ellened vétett a szépséges istennő, tulajdon anyám, Aphrodité. Gyere keblemre, megtüzesítem én lelkedet, s szárnyalhatsz szabadon szelek hangján, süvöltheted az igazság szózatát. – simogatta édes manna hangján kedvesét Ámor.
– Édesem, földön szép s vidor valék, szeretet áradt lelkemből, most manna édes vetésével ápolom szárnyaim, nektárból veszem erőm, s erősítem szellemem, méhem magzata lett a Gyönyör, de boldogságot e halhatatlan lélekidő számomra nem teremt. Most mit tegyek? Levetem magamról az életet, hogy újra ember lehessek, Ámor, te is fogd kezem, s gyere velem! – leheletéből vízcseppekben hullott a vágy kedveséhez.
– Én istennek születtem, származásom életre hívott, de le akarom vetni e gőgös gondolat szemrebbenéseit, mely csak szemfényvesztést igézett eddigi álomlétemre. Tüzes vasba tenném érted kezem, szépséges kedvesem, s bátran vállalom érted a halált, csakhogy e szörnyű tehert levethessem, a halhatatlanság igáját. Igét, s édes mannát várni: a vágy, nem a testet öltött valóság, szárnnyal lebegve élni borzalom, s nézd, nekem csak ez adatott. Borítsuk fel e isteni rendet, hadd legyek végre szabad, s fellegeken hadd szárnyalhassak kacagó képzeletem csodabirodalmában. Ha nyomom a vágy, ez itt miért a valóság, Olümposzt földre kell levinnünk, az emberekkel együtt élnünk. Fájdalmas köved meglásd kacagó kővé válik, szemléld e két földi csillagot, két szem tüzes leheletét, melyet csókba forraszt ajkaddal az éj. Ez az éj a csodák csillagköve, mely a só könnyeivel tisztítja meg szárnyas lelkünk aranyos esővizét. – szárnyalva suhogott a boldogság szélmalmain Ámor.
– Látom csillagom, megértetted a föld meséjét, miről neked oly hosszasan beszéltem, messze még a feltámadás, ha hernyó zöld kérgét magunkra tekerjük. Lesz még egyszer ünnep a földi világon, mikor örömmé válik háncs kaparta seben az élő víz mosta énekből fakadó kenyérszirom. Mert egy nagy kenyérdarab a föld, ám soknak tejfogukkal csak kőszilánkot morzsol szájába e sós vizes eledel, s heringdarabokkal hűsíti a kő marta sérüléseket. Csodát kaptam tőled, a te embert meghaladó erőddel Ámor, a halhatatlanságot, mégsem hallom itt fenn az égi manna szellemi légterében a lélek hangját. S így bár az örökkévalóság enyém, lélek vagyok, de mit ér, ha szellemem és boldogságom nem az enyém? Szótalan s kezdetlen a víz, mely az Olümposzon elrejtezik, s révületbe ejt, de ez nem az élő víz, ami lelkembe hozza fürge méhként a gondolatot. Szemfényvesztés minden egyes alapköve, hisz jóslást buggyant a tehén tőgyén a rontás vérvesszeje. A sós könny, melyből a földön fekete kenyered fakad, itt macska álarcában teremt képeket a rianó jeges víz tükörmás–rajzolatán. El innen, el! – sikítva jelenti ki e ércre vágott kardszavakat a lány.
(Ereszkednek lefelé, míg vas patáját sziklába írt kenyérmorzsákba vágja Pégaszosz, az igazságkehelynek csöpögő vízforrásába. Csoda volt, ez már magában sziromfakasztó kenyérlátomás, a földi halandó lét boldogságíze, melyet vígan szürcsölt az ég kék kifeszített sátorán a Nap. Lassan leértek…)
– Mit lát szemem, e két földi csillag? Nékem legelőt, löszföldeket s homokvidéket ád e táj, mely Debrecen határán egy épületbe száll. Hernyó testem bekötötte pille–lelkem, s újra élhetek, míg e kifeszített égsátor lelkemben remeg, s a táj leheletemben szitálja tovább e porfelleget, hol hamuból dobbant szikraláng a virág, mely felgyújtja az emlékezés parazsát… Kővel ne zúzd agyon kenyered, lobbanó kenyérláng, mert halálvirág terem szenes csöndvetésed kihűlt sivatagán. Repüljünk a mese szárnyán, hol mesemagot vet a kifeszített ég sátorán bennünk e kék fényesség, mely új időt, s belső teret hív, e kék ég felülírta idő s tér lélekmagvát, a szó igazi kék csillagát. Bennünk folyik az élet, a nagy barna kenyerespók, ki morzsákat fon sómagvak tisztásán, s köti a dagadó massza lázas álmait a kemence sötét, tüzelő vörös-tégláin, hol tűz forrongása parázsból ont vas könnyeivel kenyeret, mely derűs egészségedet szolgálja, ember!
– Debrecen lett haza kenyere, hova szellemi táplálék mélyébe írva terem a lélek egyeteme, Kossuth Lajos nyomának szeme fénye, ki szikrát pattintott e épület kövületébe, szilárdan, letérdelt a földre, égbe kiáltott e szavakkal: „Leborulok a nemzet nagysága előtt.” Nevének fényét hordja e sziklára épített szellemi vár, magyar hazánk kálvinista Rómája, mely kőpillanatba mártja az érc szavakat, melyből az ég kék sátora fátyolt von csillag vetésén hazánk kenyerén. Mikor szemét veti pille lelkének trónusába, száz kürt mennyei dallama harsogja a megfeledkezett önmagát előtérbe állítva, kék ég valójának idő és tértől fosztott alázatos mannaárját. Kacag a kő alapzaton, Debrecen egyeteme, szellemi sziklavár! Lassan merengeni lágy kebleden, s elmélázni emlékezet fekete pecsétjével nyomott pergamenjén, oly nehéz kőmás idő! Te vagy segítő jobbom, jó hír őrzője, s testi rabláncok felszabadítója, Debrecenem! Ím, hogy örök létem levetettem, szikládban új igazságmagvat nyertem, szellemi terem, magyar egyetem! Lelked epeszti épületet, szárnyad susog a végtelenbe, mert végre véges létben önmagamban lehetek, s terem, időm képzeletemben a szárnyalás, a gondolat mézes grádicsán feltörtem korlátaim, s hernyó–létben így lettem szabad s boldog lepkemás, mely virágszirmot fakaszt a kenyér eszmefokán, s szabadságot éget a morzsák mélyébe, a sómagvak vicces csobbanásainak nevetésébe. – kacagva dobbant Pszükhé földi lelkének boldogságíze.
– Jaj, kedvesem, oly boldog kor e épület szárnyai alatt tenyeredbe süllyeszteni arccsonkom, s csóközönnel árasztani földi ajkad mézes cuppanással érlelt mennyei paradicsomát, hol jel marad a derűs kacagás. Mit égben nem is reméltem, Debrecenben megleltem Érósz szerelmes csókcsobbanásaiban. Tűzzel égetem el magamat, s dobban bennem új élet, drága Pszükhé, földi karjaidban! Hadd legyek hal kenyeredben, s csodára várva két szemed csillagában hadd lubickoljak egyet! Új tüzet énekelj homlokomra, kiálts a világra: „Eb ura fakó”, s bújj vissza véges hernyó–létedbe, légy te vidorabb…, sírdogálva haldokolni legyen szép halál neked, hisz élet méze csobbantja ránk csiklandós csókjait, s te inkább Thanatosz hűs kopjafáján merengenél? Anyádnak szólj, hogy hagyja e halott ruhát másra, kedvesem vigyen fel inkább a manna édes szerelemízének kacagásába! – alélt kedvesére nagy sóhajtások közepette Ámor.
(Egyetemisták hada gyülekezik a patinás egyetem bordás fedélzetére, s tágra nyílt szemekkel, tátogva figyelik e csodás sellő s lángoló kenyércsonk egyesült csodaszeretetének lánglobbanásait.)
– Te, itt koptatom a padokat már vagy három éve, ülök az előadásokon hortyogó harcsaszájakkal, fel–fel horkanó le s felcsukódó pilláimmal a hajnali buli után, de ilyen csőrözést még az ablakpárkányon állva, hát én még nem láttam. – kiáltotta el magát lábát az asztalon dobogtatva egy fiú.
– Ne arra figyelj tökfej jankó, Zh–t írunk nyelvészetből. Legalább még öt percig fogd be a lepénylesődet, míg még egyszer átolvasom a Debreceni Grammatikás jegyzetemet. – szólt egy szemüveges srác a könyvébe temetkezve.
– Jaj, széttörött a tükröm, most 7 évig szerencsétlenség fog érni és mindez 2007–ben! Az agyamat eldobom azon nyomban! Vizet, vizet, ezt én már túl nem élhetem! – sipította el magát egy kényes bige.
– Fogd már be, szerinted kíváncsi rád bárki is, legközelebb meg a körmöcskéd felszakadása miatt fogsz itt nekem bőgni! Vizet kérsz, vért kapsz, ha nem fogod be a szád! Állandóan önmásodban fürödtél, teljesen magadba merülve csodáltad szépségedet, nem tudnál egyszer, legalább egyetlenegyszer megfeledkezni magadról? Elszáll a világ ideje feletted, tükörmásod rabideje von igát, pókhálóval vérbe mártott káprázatod tükörmás–arccsonkját. Ez nem a világ, a tükör mesevár! Sziklavár ormán inog szemtévesztő látomásod. – válaszolt ingerült hangmásán a lábdobbantós fiú.
– Olyan álom ereszkedett szememre, mely pilláim kapuit az MP3–as andalító zenéjén más világba vonta a lassan lecsukódó szemkapuk magányában. Álmomban csönddé érik a zene, halk elfojtódássá a zokogás, derűvé a kacagás. A boldogság álmát ringattam zenével életemben. Ne engedd, hogy felébredjek, álom őrzője, édes manna, mosolygó betűkatonám. Kenyerem oly sós, s erőfeszítést, fájdalmat szül a fáradozás. Lágy karjaidban álom, önfeledt, szemmel is verhetnek az emberek, nem félek, mert remélem, a felejtés pora száll drága álom, képekbe rejtett magjaidon át. Álmomban képbetűket teremt a szárny, s pontokra épít csillag magány, derűs manna, itt nyugodtan átélhetem gyöngyös csobbanásoddal életem. Boldog vagyok, mert megélhetem az éltemet benned, csillag magány: Debrecenbe rejtett álomvár. – gondolatait olvasta ki szárnya zörgésével Napra hívva kisded húgait az idő pilléje.
– Magányomba vonlak Debrecen, ölelj át szárnyaiddal, könnyeimre szórj friss harmatot, kacagj szemembe s elrejtőzöm révedt tekintetedbe. – szólt egy magány köntösébe burkolózó ember.
– Holnap házibuli nálam, kinek van puskája, a fenébe még két évig kell taplógombaként simulni az asztalon, lesni a tanár tekintetét, falnak megyek már halotti sminkemmel a diplomáért! – sipákolt egy őrült bige két vonalas „C”–n, fülsiketítő hangfekvésben.
– Bocs, én még mindig a Debreceni Grammatikát tanulom, holnapra pedig Csokonait szeretnék olvasni, legalább egy másodpercre maradjatok már csendben. – szólt az okostojás.
– Dobd ki magad, ha nem tetszik, az egyetem az buli, ha nem vágod, az ajtó mögött a helyed Stréber pajtás! – böffentett egyet izomagy.
(Közben megérkezett tanár úr, halotti csönd, puskák láb alatt, széles vigyor az arccsonkokon, toll kezükben, szorgosan másolnak. A tanár sasol, lebuktatja a nehézfegyvereseket, s rigorózus fegyelemmel őrzi a tiszta tanulás törvényeit.)
– Belátom, ez itt az élet édes mannája karjaidban kedvesem, de amott a túlsó parton küzdelemmel érnek el eredményeket. Mit tegyek, veled élnem, idődbe vonni magamat oly boldogság nekem, álmodat álmodom hajnali napfény kicsorgó mézcseppjein, s örömöt hajt szívem minden sziromdobbanásán csókod csobbanásával a kacagás. – álmélkodva mered maga elé Ámor.
– Az idő repedezett szárnyain szikkadt derűt fakaszt a só, szenvedő arccsonkom mégis kenyérmorzsákat tapaszt a sors pókhálójára mézes mannával karcolt más-rajzolaton. Földi életem, halálom neked ajánlom, hercegem! – rebegte Pszükhé tenyerét simogatva kedvesének.
Egy testté forrt csillag derűvel az égi pár, Debrecen sziklabércére épített fellegvár fátyolos földi paradicsomán.
Csak csókjuk csobbanása ébresztgeti a csendet, a pocsolyába rejtett lábnyomuk más-rajzolatán.
Fáklyalángok tiszta fényén, hallgat és sír egybeforrt reményén
egy magános árva szív
Debrecen édes leheletén
– „Pszükhé, szépséges lelked hernyó kérgedből már a magzatvízben levetetted. Felrepedtek veled a kis vízcseppek lágy kacagásai, az emlékezetlebenyek. Most bámullak álmélkodva, mert Ámor téged az örökkévalóságba repített, de fájdalmas kő, mit lelked égbe vitt, az emberiség szenvedése.”
– Lelkem ódon, babonás tüzem, te, ki szárnyaiddal törlöd le könnyeim, hozz a földre tiszta harmatot, hol a kor ütőerére esett kő, a nagy valóság, próza–koporsóm magányában szunnyadhasson! Hozz tüzet a világnak; élő tüzet, s beszélj, beszélj kérlek a szelek hangján, melynek húrjait belső zenéd pengeti. Miért hallgatsz a vizek nyelvén, mikor nekünk zenét, muzsikát kíván szellemünk? – kántálva sírta e dallamot Pszükhé.
– Kedvesem, el ne keseredj: szárnyammal törlöm le szenvedéseidet, vágyam a haragos igazság, mit ellened vétett a szépséges istennő, tulajdon anyám, Aphrodité. Gyere keblemre, megtüzesítem én lelkedet, s szárnyalhatsz szabadon szelek hangján, süvöltheted az igazság szózatát. – simogatta édes manna hangján kedvesét Ámor.
– Édesem, földön szép s vidor valék, szeretet áradt lelkemből, most manna édes vetésével ápolom szárnyaim, nektárból veszem erőm, s erősítem szellemem, méhem magzata lett a Gyönyör, de boldogságot e halhatatlan lélekidő számomra nem teremt. Most mit tegyek? Levetem magamról az életet, hogy újra ember lehessek, Ámor, te is fogd kezem, s gyere velem! – leheletéből vízcseppekben hullott a vágy kedveséhez.
– Én istennek születtem, származásom életre hívott, de le akarom vetni e gőgös gondolat szemrebbenéseit, mely csak szemfényvesztést igézett eddigi álomlétemre. Tüzes vasba tenném érted kezem, szépséges kedvesem, s bátran vállalom érted a halált, csakhogy e szörnyű tehert levethessem, a halhatatlanság igáját. Igét, s édes mannát várni: a vágy, nem a testet öltött valóság, szárnnyal lebegve élni borzalom, s nézd, nekem csak ez adatott. Borítsuk fel e isteni rendet, hadd legyek végre szabad, s fellegeken hadd szárnyalhassak kacagó képzeletem csodabirodalmában. Ha nyomom a vágy, ez itt miért a valóság, Olümposzt földre kell levinnünk, az emberekkel együtt élnünk. Fájdalmas köved meglásd kacagó kővé válik, szemléld e két földi csillagot, két szem tüzes leheletét, melyet csókba forraszt ajkaddal az éj. Ez az éj a csodák csillagköve, mely a só könnyeivel tisztítja meg szárnyas lelkünk aranyos esővizét. – szárnyalva suhogott a boldogság szélmalmain Ámor.
– Látom csillagom, megértetted a föld meséjét, miről neked oly hosszasan beszéltem, messze még a feltámadás, ha hernyó zöld kérgét magunkra tekerjük. Lesz még egyszer ünnep a földi világon, mikor örömmé válik háncs kaparta seben az élő víz mosta énekből fakadó kenyérszirom. Mert egy nagy kenyérdarab a föld, ám soknak tejfogukkal csak kőszilánkot morzsol szájába e sós vizes eledel, s heringdarabokkal hűsíti a kő marta sérüléseket. Csodát kaptam tőled, a te embert meghaladó erőddel Ámor, a halhatatlanságot, mégsem hallom itt fenn az égi manna szellemi légterében a lélek hangját. S így bár az örökkévalóság enyém, lélek vagyok, de mit ér, ha szellemem és boldogságom nem az enyém? Szótalan s kezdetlen a víz, mely az Olümposzon elrejtezik, s révületbe ejt, de ez nem az élő víz, ami lelkembe hozza fürge méhként a gondolatot. Szemfényvesztés minden egyes alapköve, hisz jóslást buggyant a tehén tőgyén a rontás vérvesszeje. A sós könny, melyből a földön fekete kenyered fakad, itt macska álarcában teremt képeket a rianó jeges víz tükörmás–rajzolatán. El innen, el! – sikítva jelenti ki e ércre vágott kardszavakat a lány.
(Ereszkednek lefelé, míg vas patáját sziklába írt kenyérmorzsákba vágja Pégaszosz, az igazságkehelynek csöpögő vízforrásába. Csoda volt, ez már magában sziromfakasztó kenyérlátomás, a földi halandó lét boldogságíze, melyet vígan szürcsölt az ég kék kifeszített sátorán a Nap. Lassan leértek…)
– Mit lát szemem, e két földi csillag? Nékem legelőt, löszföldeket s homokvidéket ád e táj, mely Debrecen határán egy épületbe száll. Hernyó testem bekötötte pille–lelkem, s újra élhetek, míg e kifeszített égsátor lelkemben remeg, s a táj leheletemben szitálja tovább e porfelleget, hol hamuból dobbant szikraláng a virág, mely felgyújtja az emlékezés parazsát… Kővel ne zúzd agyon kenyered, lobbanó kenyérláng, mert halálvirág terem szenes csöndvetésed kihűlt sivatagán. Repüljünk a mese szárnyán, hol mesemagot vet a kifeszített ég sátorán bennünk e kék fényesség, mely új időt, s belső teret hív, e kék ég felülírta idő s tér lélekmagvát, a szó igazi kék csillagát. Bennünk folyik az élet, a nagy barna kenyerespók, ki morzsákat fon sómagvak tisztásán, s köti a dagadó massza lázas álmait a kemence sötét, tüzelő vörös-tégláin, hol tűz forrongása parázsból ont vas könnyeivel kenyeret, mely derűs egészségedet szolgálja, ember!
– Debrecen lett haza kenyere, hova szellemi táplálék mélyébe írva terem a lélek egyeteme, Kossuth Lajos nyomának szeme fénye, ki szikrát pattintott e épület kövületébe, szilárdan, letérdelt a földre, égbe kiáltott e szavakkal: „Leborulok a nemzet nagysága előtt.” Nevének fényét hordja e sziklára épített szellemi vár, magyar hazánk kálvinista Rómája, mely kőpillanatba mártja az érc szavakat, melyből az ég kék sátora fátyolt von csillag vetésén hazánk kenyerén. Mikor szemét veti pille lelkének trónusába, száz kürt mennyei dallama harsogja a megfeledkezett önmagát előtérbe állítva, kék ég valójának idő és tértől fosztott alázatos mannaárját. Kacag a kő alapzaton, Debrecen egyeteme, szellemi sziklavár! Lassan merengeni lágy kebleden, s elmélázni emlékezet fekete pecsétjével nyomott pergamenjén, oly nehéz kőmás idő! Te vagy segítő jobbom, jó hír őrzője, s testi rabláncok felszabadítója, Debrecenem! Ím, hogy örök létem levetettem, szikládban új igazságmagvat nyertem, szellemi terem, magyar egyetem! Lelked epeszti épületet, szárnyad susog a végtelenbe, mert végre véges létben önmagamban lehetek, s terem, időm képzeletemben a szárnyalás, a gondolat mézes grádicsán feltörtem korlátaim, s hernyó–létben így lettem szabad s boldog lepkemás, mely virágszirmot fakaszt a kenyér eszmefokán, s szabadságot éget a morzsák mélyébe, a sómagvak vicces csobbanásainak nevetésébe. – kacagva dobbant Pszükhé földi lelkének boldogságíze.
– Jaj, kedvesem, oly boldog kor e épület szárnyai alatt tenyeredbe süllyeszteni arccsonkom, s csóközönnel árasztani földi ajkad mézes cuppanással érlelt mennyei paradicsomát, hol jel marad a derűs kacagás. Mit égben nem is reméltem, Debrecenben megleltem Érósz szerelmes csókcsobbanásaiban. Tűzzel égetem el magamat, s dobban bennem új élet, drága Pszükhé, földi karjaidban! Hadd legyek hal kenyeredben, s csodára várva két szemed csillagában hadd lubickoljak egyet! Új tüzet énekelj homlokomra, kiálts a világra: „Eb ura fakó”, s bújj vissza véges hernyó–létedbe, légy te vidorabb…, sírdogálva haldokolni legyen szép halál neked, hisz élet méze csobbantja ránk csiklandós csókjait, s te inkább Thanatosz hűs kopjafáján merengenél? Anyádnak szólj, hogy hagyja e halott ruhát másra, kedvesem vigyen fel inkább a manna édes szerelemízének kacagásába! – alélt kedvesére nagy sóhajtások közepette Ámor.
(Egyetemisták hada gyülekezik a patinás egyetem bordás fedélzetére, s tágra nyílt szemekkel, tátogva figyelik e csodás sellő s lángoló kenyércsonk egyesült csodaszeretetének lánglobbanásait.)
– Te, itt koptatom a padokat már vagy három éve, ülök az előadásokon hortyogó harcsaszájakkal, fel–fel horkanó le s felcsukódó pilláimmal a hajnali buli után, de ilyen csőrözést még az ablakpárkányon állva, hát én még nem láttam. – kiáltotta el magát lábát az asztalon dobogtatva egy fiú.
– Ne arra figyelj tökfej jankó, Zh–t írunk nyelvészetből. Legalább még öt percig fogd be a lepénylesődet, míg még egyszer átolvasom a Debreceni Grammatikás jegyzetemet. – szólt egy szemüveges srác a könyvébe temetkezve.
– Jaj, széttörött a tükröm, most 7 évig szerencsétlenség fog érni és mindez 2007–ben! Az agyamat eldobom azon nyomban! Vizet, vizet, ezt én már túl nem élhetem! – sipította el magát egy kényes bige.
– Fogd már be, szerinted kíváncsi rád bárki is, legközelebb meg a körmöcskéd felszakadása miatt fogsz itt nekem bőgni! Vizet kérsz, vért kapsz, ha nem fogod be a szád! Állandóan önmásodban fürödtél, teljesen magadba merülve csodáltad szépségedet, nem tudnál egyszer, legalább egyetlenegyszer megfeledkezni magadról? Elszáll a világ ideje feletted, tükörmásod rabideje von igát, pókhálóval vérbe mártott káprázatod tükörmás–arccsonkját. Ez nem a világ, a tükör mesevár! Sziklavár ormán inog szemtévesztő látomásod. – válaszolt ingerült hangmásán a lábdobbantós fiú.
– Olyan álom ereszkedett szememre, mely pilláim kapuit az MP3–as andalító zenéjén más világba vonta a lassan lecsukódó szemkapuk magányában. Álmomban csönddé érik a zene, halk elfojtódássá a zokogás, derűvé a kacagás. A boldogság álmát ringattam zenével életemben. Ne engedd, hogy felébredjek, álom őrzője, édes manna, mosolygó betűkatonám. Kenyerem oly sós, s erőfeszítést, fájdalmat szül a fáradozás. Lágy karjaidban álom, önfeledt, szemmel is verhetnek az emberek, nem félek, mert remélem, a felejtés pora száll drága álom, képekbe rejtett magjaidon át. Álmomban képbetűket teremt a szárny, s pontokra épít csillag magány, derűs manna, itt nyugodtan átélhetem gyöngyös csobbanásoddal életem. Boldog vagyok, mert megélhetem az éltemet benned, csillag magány: Debrecenbe rejtett álomvár. – gondolatait olvasta ki szárnya zörgésével Napra hívva kisded húgait az idő pilléje.
– Magányomba vonlak Debrecen, ölelj át szárnyaiddal, könnyeimre szórj friss harmatot, kacagj szemembe s elrejtőzöm révedt tekintetedbe. – szólt egy magány köntösébe burkolózó ember.
– Holnap házibuli nálam, kinek van puskája, a fenébe még két évig kell taplógombaként simulni az asztalon, lesni a tanár tekintetét, falnak megyek már halotti sminkemmel a diplomáért! – sipákolt egy őrült bige két vonalas „C”–n, fülsiketítő hangfekvésben.
– Bocs, én még mindig a Debreceni Grammatikát tanulom, holnapra pedig Csokonait szeretnék olvasni, legalább egy másodpercre maradjatok már csendben. – szólt az okostojás.
– Dobd ki magad, ha nem tetszik, az egyetem az buli, ha nem vágod, az ajtó mögött a helyed Stréber pajtás! – böffentett egyet izomagy.
(Közben megérkezett tanár úr, halotti csönd, puskák láb alatt, széles vigyor az arccsonkokon, toll kezükben, szorgosan másolnak. A tanár sasol, lebuktatja a nehézfegyvereseket, s rigorózus fegyelemmel őrzi a tiszta tanulás törvényeit.)
– Belátom, ez itt az élet édes mannája karjaidban kedvesem, de amott a túlsó parton küzdelemmel érnek el eredményeket. Mit tegyek, veled élnem, idődbe vonni magamat oly boldogság nekem, álmodat álmodom hajnali napfény kicsorgó mézcseppjein, s örömöt hajt szívem minden sziromdobbanásán csókod csobbanásával a kacagás. – álmélkodva mered maga elé Ámor.
– Az idő repedezett szárnyain szikkadt derűt fakaszt a só, szenvedő arccsonkom mégis kenyérmorzsákat tapaszt a sors pókhálójára mézes mannával karcolt más-rajzolaton. Földi életem, halálom neked ajánlom, hercegem! – rebegte Pszükhé tenyerét simogatva kedvesének.
Egy testté forrt csillag derűvel az égi pár, Debrecen sziklabércére épített fellegvár fátyolos földi paradicsomán.
Csak csókjuk csobbanása ébresztgeti a csendet, a pocsolyába rejtett lábnyomuk más-rajzolatán.
Fáklyalángok tiszta fényén, hallgat és sír egybeforrt reményén
egy magános árva szív
Debrecen édes leheletén
0 Megjegyzések