Fekete fejfák,
fényes és megkopott sírkövek.
Elhervadt virágok,
sokgazos sírhelyek.
Lassan szálló árnyak,
halk, keserű sóhajok.
Már soha el nem jövő,
kettétört holnapok.
A fejfákon rövid kis búcsúmondatok.
Örökre elfojtott titkok, óhajok.
Ki nem mondott érzések sora.
Alkalmak, amik nem térnek vissza soha.
Régi, korhadt fejfák között
sírva fúj a nyári szél.
Egy elsárgult falevél
éppen az agyagos földre ér.
Nem sokáig magányos,
egy újabb követi hamar.
Halottakkal telik a temető.
A földön is gyűlik az avar.
Lassan majd elmúlik a nyár,
és elmúlnak a téli hidegek.
Nekem vajon lesz-e még újra tavasz,
lesz-e még gyönyörű kikelet?
Tudom, a napsugár
jövőre is simogatni fogja a vizeket.
Az már soha nem jön vissza,
akit a hideg sír betemet.
Sírva olvassuk
a sírkőbe vésett mondatot.
Váratlanul elment,
örökre itt hagyott.
Szívünkben emléke mindig él,
és örökre megmarad.
0 Megjegyzések