Áprily Lajos költészete (1887-1967)

Áprily Lajos élete

„Nem szakíthatok virágot, nem meríthetek egy korsó vizet, hogy ne jutna eszembe egy Áprily vers. Minden felhő, ami hegyeink fölött elszáll, fénytelenebb, minden virág, ami Erdély völgyeiben virít, szintelenebb volna költészete nélkül” – így vall a helikoni triász halk szavú, impesszionista lírikusáról, Áprily Lajos költészetéről a költő utód, Horváth Imre. Valóban az erdélyi táj, az erdélyi múlt, az erdélyi sors és identitásvállalás egyik legmaradandóbb költője ő.

Költészetében hangot kap a háborút megélt generáció szörnyű élménye, a kisebbségi létbe szorultság keserű állapota, létélménye. Költészete a transzilvanista ideológia lírai kivetülése. A transzilvanizmus erdélyiséget, erdélyi gondolatot jelent. Máig számos vita zajlik e fogalom körül. Vannak hívei és ellenzői egyaránt, tény azonban, hogy az erdélyi irodalom születésében döntő szerepe volt, hiszen olyan eszményeket vállalt, amelyek a megmaradást, a szülőföldhöz való ragaszkodást, a másság elfogadását, az egyéni és kollektív identitás őrzését hirdette. Azt vallotta, hogy Erdély földjén a történelem változásai, a földrajzi adottságok és a táj együttes hatásában olyan sajátos lelki alkat formálódott ki, amely mindenki mástól megkülönbözteti az itt élőket. Makkai Sándort idézve: „Ha valaki hisz abban, hogy Erdélyben sajátos múlt, sajátos kultúrák folytán a humánumnak egy különleges valósága rejtőzik”, akkor elfogadja a transzilvanizmus ideológiáját.

Áprily olyan költészetet teremtett, amely mélyen a transzilvanizmus hitébe gyökerezik. Ennek legszebb bizonyítéka a Tetőn című költeménye, melyet nem véletlenül ajánl, Kós Károlynak, a transzilvanizmus fő teoretikusának.

Tetőn

Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi lombot, annyi riadt szót: „Minden összeomlott.”

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem, vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lent sötét lombot sodort a katlan. Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó meztelen tetején tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája, és békességel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít, az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott, átöleltem a hullám-horizontot.

s tetőit, többet száznál és ezernél- s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély.

A vers címe rájátszik Kós Károly Varju-nemzetség című regényének központi szimbólumára, a tetőre, a kilátóra, mely a tisztánlátás, a történelmi számvetés és újrakezdés szimbóluma. Ez a vers központi képe is.

A költemény a konkrét vershelyzet megjelölésével indul: a háborúban összedől világ romjain bolyongó lírai én a természetbe, a havasokba menekül, hogy nyugalmat, harmóniát találjon: „Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem/ vasárnap reggel a hegyekre mentem”. Ez a konkrét vershelyzet a továbbiakban metaforikussá válik.

A konkrét térelemek szimbolikus tartalommal telítődnek, lent és fent ellentétpár köré szerveződnek. A két archetípus, a völgy és a hegy értékszembesítést fejez ki. A völgy az értékvesztés, a kilátástalanság, a perspektívátlanság, a színtere. Ezt olyan metaforák teszik képszerűvé, mint a kavargó „sötét köd”, és a „láztól” zsibongó völgy. A köd a zűrzavart, a bizonytalanságot, a láz a Trianont követő békétlenséget, megrázkódtatást képszerűsíti.

Ezzel az értékvesztett világgal áll szemben a fent világa, amelyhez a mozdulatlanság, állandóság, a békesség és megbékélés gondolata társul. A megbékélés gondolatát a fehér sajttal kínáló pásztor gesztusa közvetíti. A színszibolikában is váltás történik. A sötét szín helyét fölváltja a fehér és ennek a képzetkörébe tartozó fogalmak: „tisztás”, „fehér sajt”, „bujdosó verőfény”, „hó királya”.

A völgyet jellemző zártság is ellentétbe kerül a tető nyújtotta kilátással. Hirtelen kitágul a kép, kozmikussá nő a tér: „ átöleltem a hullám-horizontot./ S tetőit, többet száznál és ezernél- -”. Az átölelés gesztusa a lírai én Erdély iránti szeretetét, ragaszkodását fejezi ki.

Hangsúlyos helyre kerül a verszárlatban kiemelt Erdély szó, grafikailag is elkülönül a szövegegésztől.

Áprily jellegzetes költői eljárása érvényesül: a tájleírás nem öncélú, hanem sorsélményt fejez ki.

Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,

a havasok nagyon lilák

s az erdő óriás vörös folt,

ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:

hol a halál nagyon zenél,

sziromtalan csokrot kötöttem,

piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,

mely őrzi még a nyár borát –

s a hervadás vörös varázsa

most ráborítja bíborát.

Áprily impresszionizmusának egyik legszebb darabja az Ajánlás című költeménye, mely a Falusi elégia című kötetnek nyitó darabja. Épp a kötetben elfoglalt hangsúlyos helye teszi talányossá a költemény címének és témájának is fontos egyértelmű magyarázatát. Az ajánlás ugyanis a kötet beköszöntőjeként is olvasható. Tekinthető szerelmi vallomásnak és impresszionista életképnek is.

A versbeszéd dialogikus jellegű. A „ne haragudj” verskezdő megszólítás képzeletbeli beszédtársat feltételez, aki egyszerre lehet az olvasó és a kedves egyaránt. A megszólítást impresszionista leírásköveti. Színfoltokból áll össze a táj, semmi konkrétat nem tudunk meg róla, csupán hangulatokat idéznek meg a színek, az elmúlás bús, elégikus hangulatát: „a rét deres volt,/ a havasok nagyon lilák/ s az erdő óriás vörös folt”. A strófazáró „nem volt virág” tagadó jellegénél fogva nagatív leírásnak minősül, s az értékvesztettség állapotát sugallja.

Ezzel a tagadással áll szemben a következő versszak értéktelítettséget sugalló képsora. Így azellentét válik a költemény szervező elvévé. A virágmotívumot, mely a szépség, a költészet jelképe, itt a „piros bogyó, piros levél” helyettesíti. A piros jelző ismétlése szimbolikus tartalommal telítődik, az élet teljességét, izzását fejezi ki. Ezt erősíti fel a „nyár bora” metafora, melyben a megélt élet szépségei, tapasztalatai sűrűsödnek képpé. A művész számára mindezt a teljességet a költészet jelentheti. A „karcsú váza” metafora így válik a költészet formai eszköztárának szimbólumává: „S most add a lelked: karcsu váza,/ mely őrzi még a nyár borát-/s a hervadás vörös varázsa/ most ráborítja biborát”.

A vörös színárnyalata az őszhöz, az elmúláshoz kötődik. „A hervadás vörös varázsa” szinesztézikusszókapcsolat eufémizálja a közelgő elmúlás fájdalmas felismerését. Az impresszionistákra jellemző szépségkultusz párosul a szecesszió halálmisztikájával a „hol a halál nagyon zenél” perszonifikációban. A „h” és „l” hangok puhasága, az alliterációk, a sorvégi rímek fokozzák a költemény zeneiségét.

Hóban

Az erdőszélen lopva róka jár

s csapás végén havas bozótba fordul.

Mint holt kastélyon bűvös mese-zár,

a hó a sí alatt halkan csikordul.

A köd mögül rekedten szól a “kár”,

jeges bajusszal ballag a favágó;

az útnál megváltó napokra vár

s vércseppeket hullajt a kecskerágó.

Felborzolt tollal ül a hím-pirók,

hózuzmarát szitál az ág le rája,

félálomban lát nyár-illúziót

s olyankor szól althangú fuvolája.

Áprily az erdélyi táj legihletettebb dalosa, aki szinte minden évszakot, a természet minden rezdülését megverselte. A természet végtelenje kozmikus rezonanciát ad halk melankóliájának, s olyan békével fogja körül, amelyben lelke mindig megnyugvást talál. Vadászszenvedélyéről is lemond, kibékül az állatokkal, az erdővel : „körön s világokon belül/ világot épít egyedül”- ez költői programja. Lenyűgözi a természet, az érzékek gyönyörűsége, a látás, hallás öröme, a színek pompája, a hangok zenéje. Áprily szín és hangérzékenysége képei plaszticitásának és versei zeneiségének a forrása. Ezek mind a költő és természet bensőséges és harmonikus kapcsolatáról Áprily humanizmusáról vallanak.

Tájversei gyakran szimbolikus tartalommal telítődnek, máskor viszont csupán a nagy természetjáró tájra való rácsodálkozása a költemény.

Ez a csodálat ihleti a Hóban című költeményét is, mely a téli erdő impresszionista leírása.

A cím életképet, tájleíró verset sejtet. Feltűnő a lírai én hiánya, de ennek ellenére ott érezzük a természetet apró részleteiben ismerő szemlélő jelenlétét, mely a lírai realizmussal egészíti ki az impresszionista láttatást.

A költemény hangulata békés, már-már idilli, meseszerű. Erre utal az első versszak hasonlata: „mint holt kastélyon bűvös mesezár,/ a hó a sí alatt halkan csikordul”. Ezt az idillikus téli tájat benépesíti a téli erdő jellegzetes élővilágával: „ lopva róka jár”, „rekedten szól a kár”, „felborzolt tollal ül a him-pirók”. A vizuális tájelemeket akusztikus hatások teszik életszerűvé. A költő akusztikai univerzuma kimeríthetetlen. Minden hangzássá válik, muzsikává lesz verseiben.

A him-pirok hangja „althangú fuvola”, „rekedten szól a kár”, halkan csikordul a hó. A hangutánzó és hangulatfestő szavak, a rímtechnika, a vers ritmusa a vers zeneiségét megteremtő eszközök. A puha mozgás, a visszafogott hanghatások melankólikus érzést, hangulatot sugallnak. A téli tájba belelopja a tovatűnt nyár „a him-pirok…félálomban lát nyár-illúziót/ s olyankor szól halk hangú fuvolája”, és az eljövendő tavasz igéretét: „az útnál megváltó napokra vár/ s vércseppeket hullajt a kecskerágó”.

Az idézett képek révén kitágul a vers időkerete, fölsejlik a idő múlásának megállíthatatlansága, s nosztalgikus életérzés lesz úrrá a költeményben.

Tél integet

Hajnalban deret hint az égi kék.

Eltűntetek már, mókusok, pelék?

Befogadott-e régi odvatok?

Dióimtól szörnyen meghíztatok.

Vajjon szigoru lesz-e teletek?

Szeretnék elaludni veletek.

Csak lelnék barlangot, mely befogad,

hogy zsibbadásba öljem gondomat.

Sziklás, védő odut, hol alhatom,

hol nem tudom: van háború s atom.

Aludnám, míg indul a hó-zene,

éber patakszó felébresztene,

a betömött odut kibontanám,

kilépnék és új nap ragyogna rám.

Áprily évszak-verseinek egyik darabjaként olvasható a költemény. A cím mondatértékű megszemélyesítés, melynek hívogató gesztusa táj és lírai én közötti bensőséges viszonyra utal. A természet, a fény, a csend menedék a költő számára a világ zaja, békétlensége elől.

A versbeszéd első része dialogikus jellegű. A természetben barangoló lírai én megszólítja a hangzásukban is kedves erdő lakóit, a mókusokat, peléket. Egymás után sorjázó költői kérdésekben aggódik a tél kegyetlenségének kiszolgáltatott, menedéket kereső állatokért, barátaiért. A tájból kibomló szemlélődés indítja el a lírai énben a meditációt, az önsorsáról való elmélkedést. Váltás történik a költemény hangnemében. A vers második része ugyanis vallomás.

E vallomásból bomlik ki a vers idő- és értékszembesítő szerkezete. A tél és tavasz évszakszimbolikájához köti a jelen gondoktól, feszült zsibbadtságát és menekülésvágyát, illetve a jövőbe vetett reményét. Az előbbi létállapot fenyegetettségét a háború és atom metonímiája idézi fel, az „új nap ragyogna rám” igei metafora pedig a bizakodó jövő igéretét sugallja. A „hózene”szinesztézia és az „éber patakszó felébresztene” megszemélyesítés zenévé oldja a tél és tavasz közötti feszültséget hirdetve, hogy csak a természet nyújthat menedéket, „sziklás, védő odút” a feszültséggel terhes emberi világgal szemben. Áprily költészetére jellemző általában a természeti és az emberi szféra közötti állandó vibrálás, lebegés. Főként a filmtechnikával történő „áttűnések” játéka, melyek során természeti és emberi átlényegül, ahogyan e versében is történik: az évszakváltás emberi színjátékká változik.

A vers zeneiségét a jambikus lejtésű sorok, a tiszta rímek, a hangutánzó és hangulatfestő szavak együttes hatása nyújtja.

Téli reggel

Ködben ember haladt.

Páncélos hó harsant a súly alatt.

Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.

Nap villogtatta bükkcserjén a dért.

Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,

fény szédítette s egy napos titok,

s dermedt rügy-csipkerózsikák között

dalolt:

– Nyitni fog – nyitni fog – nyitni fog!…

Feje felett

azúr-kék szajkó-toll csillant a fán

s hókristályos lett kalap és kabát:

a rikoltozva rebbenő madár

leverte rá a cifra bükk havát.

S amerre járt:

hegyek ontották rá a napsugárt

s hó-szikra kápráztatta – milliárd!…

Köd várta lent.

A ködbe visszament

s házába tért derült aszkétaként.

Két szemben a csodálkozás kigyúlt:

– Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

A cím évszakot és napszakot nevez meg. Az irodalmi hagyományban ellentétes értékek kapcsolódnak a címbeli két toposzhoz. A tél a dermedtség, a mozdulatlanság, a reggel a kezdet, az újrakezdés szimbóluma. A cím életképet sejtet. A versbeszéd személytelen, tárgyilagos.

Epikus elemek és leíró részek dinamikus váltakozásából bomlik ki a konkrét vershelyzet, mely a vers során metaforikussá válik. A lírai én személytelensége az általános alany értékű „ember” alakjában jelenik meg: „ködben ember haladt”. A haladáskor történő elmozdulás, egy reggeli séta története, mely otthonról a hegyekbe tart: lentről fel majd vissza fentről le és ugyanakkor bentről ki és kintről be. A lent és fent ellentétező toposzához értékszembesítés társul: a lenthez a köd, a ház metaforái kapcsolódnak, melyhez tágabb értelemben a társadalmat asszociálhatjuk, a fenthez a hegy, a napsugár metaforái társulnak, melyekhez az állandóság, a derű, az értéktelítettség asszociálható.

Ez a körkörös szerkezet nemcsak formai bravúr, hanem jelentéshordozó szerepű. Azt a szimbolikus jelentést hordozza, hogy az ember nem menekülhet el végérvényesen a társadalom problémái, gondjai elől, csak menedéket, derűt, belső nyugalmat lelhet a természet harmonikus világában, mely az emberi társadalom ellenképe.

A természet diszletelemei: a madarak, a fák, az Áprily versek állandó kellékei. Csupa mozgás, csupa hang és szín teszi élővé a téli tájat. A megszemélyesítő igék mozgalmasságot lopnak a statikusnak igérkező téli tájba: „szakadt a fátyol”, „nap villogtatta”, fény szédítette”, „hegyek ontották”, „hószikra kápráztatta”. Alliterációk, hangutánzó és hangulatfestő szavak élénkítik a leírást, például a daloló cinke hangját utánzó ismétlés „nyitni fog – nyitni fog – nyitni fog”, „hó harsant”, a „rikoltozva rebbenő madár”.

Az auditív hatások mellett vizuális elemek is gazdagítják a vers szövegét. „nap villogtatta”, „hóbarlang”, „fény szédítette”, „szajkó-toll csillant”, „hó-szikra kápráztatta”. Az igék a téli nap sziporkázó ragyogásának látványát nyújtja, azt a derűt érzékeltetik, amelyet a társadalomból a természetbe menekülő ember érez.

Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent

az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.

Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.

Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,

bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,

hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,

hörögve összeroskad valahol.

A vers címe csendéletre utal, a vers szövege pedig impresszionista tájleírás. Áprily évszakversei sorába is elhelyezhető a szeptember hónap megnevezés által. Szeptember a nyár vége, az ősz eleje, átmenet két évszak között. Kétféle látásmód szembesül a beszédhelyzet függvényében.

A versbeszéd ugyanis dialógikus, a kedves és a lírai én párbeszéde. A kedves számára az ősz a késő kék virágot, az első őszi fákat jelenti, mindazt, ami nyugodt szépséget sugároz. Ugyanaz a táj a lírai én szemében átlényegül. Az erdő vérfoltos vadonná változik, biborba játszó színei a küzdelem nyomát jelzik, melyen: „Elhullt a Nyár a nagy vadászaton”. A kiemelt sor a költemény kulcssora. A vers legfőbb üzenetét hordozza, s mély , szimbolikus értelemmel telítődik. A nagy vadászat az élet küzdelmes voltára utal. A nagybetűs Nyár pedig az élet értékeit, a küzdelem célját szimbolizálja. Az űzöttség, a tépettség a vér képzetéhez kapcsolódik, amelyet jelzős szószerkezetek árnyalnak: „biboros vére”, „drága vért”, „buggyanó seb”.

A harmónia megbomlását az ismétléseken túl a hangutánzó és hangulatfestő szavak is érzékeltetik: „a vér freccsen”, a szélkopó csahol”, „hörögve összeroskad”. A fenyegetettséget a megszemélyesítés s egyben metafora, a „vérnyomon csaholó vad szél-kopó” még inkább elmélyíti. A vér szó ötszöri ismétlése és a „v” hangok alliterációja még inkább felerősíti a végzetszerűséget, a pusztulás hangulatát.

A vers hangneme elégikus, tragikus. Ezt sugallja a verszárlat is, hiszen a dinamikus, egyre erősődő mozgást idéző igék után az utolsó sor igéje az „összeroskad”, a kényszerű megállást, az önkéntelen lehullást, fájdalmas pusztulást fejezi ki. A költemény tájba vetített sorsélményt. A lírai én személyes jelenléte, egyes szám, első személyű megszólalása vallomásossá teszi a versbeszédet. Vallomás életről, halálról, küzdelemről.