Add tovább


Gyöngyös Imre versei

Magyar ballada

A magyar fának dús és gazdag lombja
felaprózódó levélmiriád,
a szépségét erőszak szertebontja,
s létét csíráiban úgy menti át,
hogy csak a sarjára ehessen gondja,
ebben szerencsét hozzon majd a béke,
hogy szaporábbak legyünk, mint a gomba!
Legyünk a Földnek ékes nemzedéke!

Újat tanulva leltünk otthonunkra.
Minden magyar új nyelvet tanul.
Új életünkbe szokni nem kis munka:
"új"-ba botlottunk irgalmatlanul.
Az örök angolt nyelvünk is megunva
hivatkoztunk a jó magyar beszédre,
idéztük is társsal, könyvből magunkba'.
Legyünk a Földnek ékes nemzedéke.

Utunk ily távol ritkán tér haza.
Szülőt idézünk, apa, anya nyelvét.
A HAZÁt így nem felejtjük soha.
Nyelvünkben él a sok száz régi emlék,
s idéz gyakorta nékünk drága szemlét
ó költőinknek szép magyar beszéde,
lelkünkben él, mint örök jelenség.
Legyünk a Földünk ékes nemzedéke!

Ajánlás

Herceg! Prímás-tiszti hatalmad szentség.
Imád hasson országunk nemzetére,
Földünk elitjét magyarok jelentsék!
Legyünk világunk legjobb nemzedéke!

2011. június 19.

Parabola
Péter a bárkát beljebb kormányozta,
onnan beszélt az Úr a part felé.
A lelkeket Jézus malasztja mosta,
a bárkát meg a Genezáreté.

Beljebb eveztek Jézus kérésére,
a jó "kapás"-t is ő jelölte meg,
és ott vetettek hálót ki a mélybe,
hol roskadásig tömte haltömeg.

Péter ámultan lábához rogyott:
"Eressz el bennünket, Krisztus Urunk!
Csodádhoz s Hozzád mi méltatlanok
és gyarló, bűnös emberek vagyunk."

"Nem fogsz halászni többé" – szólt az Úr,
Simon Péter, bizony mondom neked,
térítés lészen hivatásodul.
Gyűjts lélek által keresztelteket!"
Jézus talán reggel taníthatott.
A halfogás egy déletöttbe telt.
Az Ember szép és jó hitet kapott
s e  csodáért pár ezredév felelt.
Két ezred éve múlt halászata.
Jézus példáitól még zsong a part.
Az Újszövetség volt a nagy csoda:
Kereszténységünk azóta tart.

(2013. október 23.)

Nyári tél
Kies kis városunkra    bár nyári Nap ragyog,
a nyár lángját hiába    várjuk régen szorongva,
vastag pulóverünkbe    orkán vacog naponta,
s a Déli Sark fuvalma    jegel vihar-fagyot.

Kedélyünkre s fejünkre    a metsző szél goromba,
s barátságosságunkból    is jól kiforgatott,
míg hajnalonta dermeszt    jégtüskés harmatot,
a Déli Sark kalandja    fagyszigorát csak ontja.

És mégis látogatjuk    a nyitott uszodát.
Türkiz vizét Nap áldja,    s termosztát fűti át,
vízben naponta térünk    nem várt bölcsességekre
új lelkiséget vinni    a fagyos, rossz hidegre.

Korcs évszakunk kegyetlen    szegül bár ellenünk,
lelkünkre gyűrt erővel    győz konok szellemünk.

Kicsit lelkibb Karácsonyt
A Karácsony fenségesség,
lelkiség és alázat.
Töltse be egy nagy fényesség
ünnepekre a házad!

Hogy szívesen tataroztad,
házad nagyobb becsű lett.
Mi az értéked Magadnak?
Tiszta lélek, becsület.

Összetartozó fogalmak:
Család, szülő, gyerekek,
karácsonyfa, játékhalmaz,
Jézuska és szeretet.

Dicsőséggel a családod
imádja a kisdedet.
Békességet hoz, meglátod
Karácsonyra Istened.

Testi-lelki teljes ünnep
évzárója hívogat.
Legyen hát mindegyikünknek
pihenője boldogabb!

Fáradtabban vagy még frissen,
ha már nincs baj, se más gond,
adjon nekünk a Jóisten
kicsit lelkibb Karácsonyt!

Magyar Parkunk (tanúságtétel magyarságunkról)
Van egy emlékművünk, tégladíszkazetta,
minden egyes tégla nevünkkel kirakva,
hogy tudjanak rólunk, akik majd követnek,
kik családfájukra egy pillantást vetnek;
unokák, utódok, kiknek már idegen
lesz drága, szép nyelvünk e kettős szigeten.
Nevünk kicsit többet fog mondani nekik,
mit bennszülött kiwik  számára az vetít.

Hogy egy-egy régi név mily egységet takar,
angol lelkiségtől távol lesz a magyar,
azt sem fogják tudni, hogy hol a kis ország,
ahol e kis nemzet indította sorsát,
és élte le éltét, súlyos történelmét,
áldozatát hozva, vallva igaz igét.
Vérrel is fizettünk, meg száműzetéssel,
e világon szétszórt annyi magyar névvel.
Ezen eltűnődve ha tán megkérdeznéd:
csak egy színfolt lenne ez a kis nemes nép
a világ képére; a nagy földkerekség
számára csak annyi, hogy megemlegessék
főleg azok, akik méltatlanul vertek
ránk béklyót, bilincset, sok kínt és keservet.
A bosszús hatalmak Trianon igáját
verték ránk, s létünkön mindmáig az hág át!
Helyén eszünk, szívünk, szívósság, akarat
őrzi emlékünket, s tudatunkban marad
óhazánk határa, tája, képe, népe;
szívünkben még él a magyarság egésze.
Dédelgesse derűnk, derűlátó lelkünk,
hogy egy szebb jövőt majd sikerüljön lelnünk!
Az Isten áldása adjon hozzá erőt,
hogy hitünk válhasson valóra mielőbb!

(Wellington, 2010 május – 2013 augusztus)

Kósza magyaroknak
Hogyha vihar volt, szélcsendért zokogott a dalunk, és
hogyha nyugodt szélcsend volt, vad viharért esedeztünk.
Vérverítékes erő rabigát darabolt repeszekre,
forradalom fröcsögött sunyi zsarnokainkra dacunkból.
Bátor a tiltakozás, ha a szó a "megállj!"-t kiabálja.
Költők éneke hangja akárcsak a láng, ha felizzik,
szent tűzként harapóddzon a Fölkent lépte nyomában!
Ős jogaként hat a Szellem erélye, s akár a futótűz
terjed: A népet örömre deríti a lángkoronája.
Forradalom viharára csiholt pici szikra-sziporka
pisla zsarátnoka lángba borult, s leckéztet azóta
minden kósza magyart, hogy az áldozat elkötelezte
minden gondolatunk és áhítatunk a Hazáért!

(2012. július)

Berzsenyi Dániel
Antik köszöntsön, Berzsenyi Dániel!
Nemes magyarság verseden árad el.
     Magyart tanít nemes beszéded:
         Új hazafit fogan ó zamattal.

Rejtett erőnek titkos apostola!
Magyar szerencsénk, hogy kilesett a kor,
     s fiókod kincsét elragadta
         műveid érdemeit kitárva

felénk, a nyelvünk tétova, bámuló,
romantikátlan, gyakran erőtelen
     alattvalói bús elébe:
         Töltsd meg azokkal a lelkeinket!

Minden mulandó! – hirdeti életed
vezériránya: Eszmei gondolat,
     mely lelked is legyőzi végül,
         ősi magyar baj: a búskomorság!

Magasztosodj hát! Ódon ütem dicsér.
Költőgigász, a szóutadon kísér
     a szellemed, s a nyelved őre,
         nagy kegyelettel a hű magyarság!


Aszklepiadészi preludium:

Vágta az Űrbe


Éhes nagyhatalom abraka volt hazánk;
mint egy törpefaló, néhai óriás
vérengző foga tört zsenge zsarátnokon
robbant láng, darabolt parázs.

Így szórt minket a sors, mindenüvé vetett
földgömbünk kerekén sok magyar életet.
Új történelem oszt szédületes jövőt,
s új ezred közelébe vet.

Haldokló ezer év vérere, lüktető
történelme a jó, vén Európa volt,
zsarnok latraiért hullt a malaszt reá,
míg hős szentjeiért lakolt.

Kultúránk gyökere délkörökön vonul
vélünk mint útitárs, forg a világon át.
Kék gömbként utazik messzi Tejút felé
hordván emberek ó hadát.

Kristálykék buborék dús levegője most
több mint hét milliárd lényt ölelőn megóv,
földünkön szaporult emberi fajzatot
Szállít csillagos űrön át.

Száguldó utazás, emberi küldetés.
Méltó kezdetedet s végzetedet kutasd,
elméd végtelenét tárd tudatodba fel,
így lesz isteni értelem!

Áldott égi utad, csillagok ezrei
ismertetnek a lét rendjeit érteni:
Rejtélyünk elenyész, s isteni szellemünk
elnyerjük jutalom gyanánt.

Ez a hét Ászklepiadész-i strófa az előjátéktól a végkifejletig feltérképezi haladásunkat, amely mintegy az emberiség történelmének kohójában, vérkeveredésében szaporuló és kiegyenülő társadalom örök forrásában egy nagy tisztulási folyamat gyanánt a szellemiségünket állítja párhuzamba észre sem véve, hogy űrhajónk, a földgömb ismeretlen és végtelen célok felé száguld, amit sohasem érhetünk el! A szigorúan skandált Aaszklepiadészi strófa az ókor vaskorának dekadenciája iránti vágyakozás holdudvara talán, de a Forradalom utáni szétrobbanásunk a világ másik feléről is tovább kivánkozott!!
 Űrrakétánk

(Prológus a Lélekerősítő c. vershez)

Hétmilliárdnyi lélek járműve és lakása:
Egyetlen ember-nemzet (mindenki vérrokon!)
életterében élve, gyönyörű gömbbe zárva
zúdul galaxiákon, csillagos utakon.

Az őseink előtti ezredek óta száguld,
s kincsével tenyésztette vezérlényét, az embert,
amíg szűk lényünk végre modern emberré tágult,
amit sok apró nemzet ily nagy tömeggé nemzett.
Csak száll és nem is sejti, hogy végcélja mi még,
s már kezdi félteni az úti készletét.

Fényes napunk vezérli a rendszerünknek útját,
gömbünk napunknak legszebb ékszer-kristály uszálya,
testét meteoroktól a nagyobb bolygók óvják,
melyek a Napnak mintegy díszlet a fátyolában,
s úgy vágtatunk az űrben, mint büszke csipke-ék,
az űrsötét pompában csillámos égi kék.
Kimért világunk terve pontosan mérlegelt,
mindenre, minden ellen védett és felszerelt.

A végeláthatatlan Tejútrendszer-határok
Orion csillagképben nyitnak nekünk utat:
A napvezérlet által szigorú bolygó-táncok
gigász galaxiánknak egy apró sejtje csak.

Nem tudjuk, utunk meddig s mily végcéllal kering,
de minden aprólékos, körültekintő tervre
szigorú pontosságú számítások szerint
nyilvánvalóan látszik egy nagy Szellem figyelme,
mellyel mesterművére szeretettel tekint.


                         Lélekerősítő

Ha ingadoznál néha, hogy kételljed teremtőd,
és megkérdőjeleznéd őrangyalod szavát,
meggyőződésedet, mi nem kevesebb s nem több,
mint hit, mit gyermekkorban beléd plántáld anyád.

Világunkról e képsort figyelmesen böngésszed:
Istenit látsz s tán hallasz, ha nem vagy vak, süket!
A szavakra elámulsz: Tudósoktól idézet,
melyben megtudhatod a véleményüket.

Az Istenben hited csak erősödhet itt:
Az összefüggésekben egy felsőbbrendű szellem
kis világunkat óvja káros ártalmak ellen,
s ez elmélyültebb hitre s jóságra lelkesít.

                                                                 (máj. 29)


                        Leoninusok

Pár leoninus a mérce, a lenge poétika férce,
játék, tollközi krix-krax, tarka pacákat is itt kapsz.

Nem mutogatja az égbolt azt, ami van s ami rég volt,
messzire szertevivő társak a Tér s az Idő.

Színteli, néma robajjal fényriadót ver a hajnal,
ébred az angyali, tág, Nap csalogatta világ.

Oszlik az éjszaka kontya, nappalok őrszele bontja,
lombközi nászba gurít erdei sok fa-hurit.

Tündököl íme a nappal, fényt elegyít a zamattal,
boldog időket igér, buzdul is erre a vér!

Lassudan ébred agyunkba a tennivaló meg a munka:
villan a sok kicsi sejt, nagy, konok álmokat ejt.

Langymeleg is, ha magasztal, nincs kikelet, se tavaszdal,
mégis a friss levegő sóhaja életerő.

Prémiumot követelnek a megrövidült jövedelmek,
roncskocsis ős telepes még sokat ő se keres!

Annyit termel az ember már, hogy adóznia sem kell:
Pénze is épp, hogy elég, nem nehezíti zsebét!
                                                      (2013. júl. 17.)



               Oratio obliqua

               (szonettkoszorú)

               
                     1.
       
        Anyám utolsó jajt nyögött helyettem,
        s én mint, ki mindent nemcsak elfogad,
        de követel: lázongva megszülettem,
        s nem bántam a világ miként fogad.
        A bátorság vágott utat előttem:
        Sikernek véltem rossz kudarcokat;
        áldás vagy átok hullott el mögöttem,
        kéjük, kínjuk örökre fojtogat.
        Merengni hát méretlen gyönyörön,
        és hinni, hogy az el-nem-ért remény
        sirámait akármiképp nyögöm,
        versekbe törni lenne tán erény?
             Anyám hitt benne, amióta én,
             érett gyümölcs, szakadtam köldökön.


                    2.

        Érett gyümölcs, szakadtam köldökön.
        Sejtosztódásom gyógyulást igért:
        Anyán s rajtam lengett a létöröm,
        s egy különleges boldogságba fért.
        S a háború készített áldozatra,
        amíg a föld csak embervért ivott;
        aszkéta lelkünk gyönyörökre gyatra,
        új célokért harcolni csak riog.
        Könnyű játékként folyt az életem,
        nem érdekelt, hogy lesz-e rajt haszon,
        s egy kezdet mennyi jót jelent nekem.
        Egykedvű "mindegy" volt a válaszom.
            Terv nélkül éltem, csaknem önfeledten
            s az emberárban lettem, mi lehettem.


                   3.

        Az emberárban lettem, mi lehettem:
        Közönypalástba bújt kiváncsi árnya,
        ki való színt sem díszíthetne szebben,
        mint őszinte és valló verse tárgya.
        Így gyönyörről kevés dal énekel,
        inkább a fájó bánatot kesergi;
        a szomorúságban több szépre lel,
        s a szépséggel sosem lehet betelni.
        Nagy csendre int a mélyebb fájdalom:
        Súlyos kínok fájdalma meg nem ihlet,
        erőszakot sosem veszek dalon,
        kínból szépséget senki sem meríthet;
            anyám kínjából részem nem öröm:
            Azóta a magam jaját nyögöm.


                   4.

        Azóta a magam jaját nyögöm,
        és azokét, kik szép családba zártak,
        s aranyba fűzték késő, vén időm,
        mint jó apát s hűséges élettársat.
        Nincs gazdagabb adás, mint áldozat;
        zord szótlanságban és fogat harapva
        tettem velük minden magasztosat:
        Győz, mert átok felett sikert arat ma.
        Gondunk a vérünk: egy sérült utód,
        kit megpróbáltatásunk gondoz, ápol
        pótolva mind, mi neki nem jutott:
        Sejtelme sincs hiánya hányadáról!
            Tallózok úgy, mint senki sem helyettem:
            Enyéim kínjait igámba vettem.


                  5.

        Enyéim kínjait igámba vettem;
        így enyhül  tán a jó Gondviselés
        által rendelt, örökre ernyedetlen,
        önként vállalt, nem szűnő szenvedés.
        Megdicsőül a gürcölő verejték?
        Csak úgy, ha végeredményt ér a cél.
        Ünneppel ülné, kinek megfelelnék,
        ki áldozat-eszmét szeretve él.
        Igaz szeretet nélkül nincs adás;
        nagy szív nélkül nincs igaz szeretet,
        s ha szenvedés a megpróbáltatás,
        a lélek üdve is csak ez lehet.
            Ne fojtogasson tömjénfüstölőm:
            Szép szívem régi romvár: kő kövön.


                   6.

        Szép szívem régi romvár: kő kövön;
        történelmünknek, nyelvünknek is áldoz
        s a kőhalmuk titkát, ha feltöröm,
        a rejtekéből felszökken a táltos;
        füstből formálja minden jóslatát,
        sok gyorsan múló pillanatnyi szobrot,
        melyek a füstből úgy gomolygnak át,
        mint kételyből lett villanatnyi fodrok.
        Mert szépet és jót mondó táltosok
        nyilatkozása úgy valódi érték,
        ha igaz! Sorsom arra áldozott,
        hogy szépen így beteljen mind a mérték!
           Szent küldetésemet is tönkre tettem!
           Ne nézzen rám sorsomtól, aki retten!


           7.

Ne nézzen rám, sorsomtól aki retten?
Velem ki érez, semmitől riad,
ki jobbat remél rosszabb végzetekben,
ki nem dühöng a csonka sors miatt,
ki emberibben mégis rám tekint,
megérthet minden rám mért próbatételt,
s a messiási ígéret szerint
a mennybe jut, és ott elébe térdel.
Ha nem vagy álszent s nem gondolsz magadra,
hogy kívül sajnáljon belső vigasz,
önzetlen lelkületben megmaradva
tiszta szívedből mélyen megsiratsz,
   és nincs benned egy cseppnyi káröröm,
   őszinte részvét könnyét köszönöm.


           8.

Őszinte részvét könnyét köszönöm,
bár nem sajnál, ki kínom részese,
(sajnálat s részvét így válik külön)
a gyarló ember Isten gyermeke,
ki verejtékben vétkét bánva szenved,
mert mindnyájunkban él a Messiás,
nem is lehetne ez ma bennünk szentebb,
lélektisztító, fényes, glóriás.
A társadalmi szabály helytelen,
hogy „nem illik kérkedni szenvedéssel,
még akkor sem, ha célja győzelem".
Úgy akarom: magasztosabban nézz fel,
    s meglásd lelkemben azt, amit a bú fon
    koronaként díszelgő koszorúmon.


          9.

Koronaként díszelgő koszorúmon
nem karácsonyfás izzók izzanak,
de vér-verejték-tövisekkel szúrón
a szenvedést tartják őrség alatt:
Ez Getsemán-i belső küzdelem,
vezeklő ember száll így önmagába,
hogy elmélkedéssel, türelmesen
a lelke üdvét végre megtalálja.
Átadtam én is már a lelkemet,
megtörtént így a nagy találkozás:
Jézus foglal a lelkemben helyet,
hogy bennem is éljen a Messiás,
    és koszorúmban már új régiség,
    pernyés fejemben ezer tövis ég.


         10.

Pernyés fejemben ezer tövis ég
emlékeztetve ezer fájdalomra;
mégis erősít ez a lelkiség,
mely belső létemet ma újra bontja:
megismerni rejtettebb útjait,
mi járható és mi a járhatatlan;
lehet utas, ki sokat utazik,
s emelkedettebb ész-szabály alatt van;
megóvhat az külső botlások ellen,
érezhetőleg alig szenvedőn,
s a kellemetlenségben is a kellem,
mit biztosíthat jó belső erőm.
    Csak egyet kellett hozzá megtanulnom:
    Tépett gúnyám kerülje szomorú nyom!


          11.

Tépett gúnyám kerülje szomorú nyom:
tisztátalanság lomha nyomai.
Szépséghiány a vér a vértanúkon;
göncöm mivoltát nem kell vallani.
Külsőm látványa tán fontos lehet,
nem is találva semmit rajta szépnek,
kutatva benn magasztosabb kegyet
varázsosan szépíti majd a képet.
Lelket sugároz kopott gúnya, gönc,
a mélyebb tündöklést elvárja rendre,
s bár ezt elérve nem leszek különc,
nem lephet meg örökség és kelengye,
    szép öltözet rám nem valódi ék;
    osztozzatok rajt, hogyha mégis ép!


          12.

Osztozzatok rajt, hogyha mégis ép!
Szaggassátok rossz ronggyá szép talárom,
vagy kockán vetve legyen nyereség,
s valóra válik rólam minden álom.
Szegénységet jelentő, üde jelkép,
bohócruhába varrt ezernyi rongy;
egy lényeget kibontó, zsenge mellék,
a viselőjét megfigyelni vonz.
Belsőnk a mag; a pont, amely körül
védő körökben épül fel a küllem,
mely szerepében boldog és örül,
ha gyújtópontját rejti finom illem:
    Saját sejtemmel kell majd megsimulnom
    jámbor, bátor korunkat messzemúlón.


           13.

Jámbor, bátor korunkat messzemúlón,
szép szóban élő lelkem fennmarad,
hogy ígéretes jövőn s durva múlton
átszálljon egy-egy szárnyas gondolat
írott Igévé halkan, hangosan;
jó leletnek, ha őszinte, igaz,
megőrizendő öröksége van:
szomjas lelkeknek végtelen vigasz.
Szárnyaljatok az ékes, új malaszttal;
szó-hímporból vers-mézet pergetek
egy eljövendő, illatos tavasszal,
s a dicsőségem dicsőségetek.
    Ez hát belőlem minden, ami szép:
    Rátok hagyom a lelkemnek dicsét.
       
   
                   14.

        Rátok hagyom a lelkemnek dicsét
        földgömbnyi távra szép szülőhazámtól;
        magyarságomnak szelleme kísért,
        nyelvén csüngök, mint milliónyi vándor,
        kiket szétszórt a korcs történelem
        a Földet megismerni, s megtanulni
        értést, megértetést más nyelveken,
        és néha honvágyammal hazahullni.
        Vándor-agyamba többször visszatér
        a Haza, mint én jó szülőhazámba;
        magyar valóm bennem mélyebben él
        s halálommal sem fog kihunyni lángja.
            Így vagyok s maradok, mióta megszülettem,
            s anyám utolsó jajt nyögött helyettem.


                Oratio obliqua
                (Mesterszonett)

Anyám utolsó jajt nyögött helyettem.
Érett gyümölcs szakadtam köldökön.
Az emberárban lettem, mi lehettem.
Azóta a magam jaját nyögöm.
Enyéim kínjait igámba vettem.
Szép szívem régi romvár: kő kövön.
Ne nézzen rám sorsomtól, aki retten.
Őszinte részvét könnyét köszönöm.
Koronaként díszelgő koszorúmon,
pernyés fejemben ezer tövis ég.
Tépett gúnyám kerülje szomorú nyom!
Osztozzatok rajt, hogyha mégis ép!
   Jámbor, bátor korunkat messzemúlón,
   Rátok hagyom a lelkemnek dicsét!

        (1996. előtt)



A szonettkoszorú műfajáról

sajnos nem lett jobb a véleményem az én koszorúm megszerkesztése után sem! A szonett műfaját teljesen kifordítja. A szonett nemcsak terjedelme miatt közkedvelt a költők számára, hanem a tömörség résein átszivárgó értelemrészecskék önállósulása, jelentéssejtelmeinek szabadsága miatt is!
Az Oratio Obliqua ilyen 14 sorból áll. A soronkénti megmagyarázása olyan szószátyárságba torkollik, ami az eredeti tizennégy sor misztikáját nem képes fokozni, sőt helyenként pletykatények kijelentéseivé zsugorítja!
A műfaj kezdeményezői könnyed verselésükkel akartak kitűnni és a bőbeszédűség lehetősége rengeteg alkalmat ad a verselési brillírozásra, de gyógyíthatatlanul megsebzi a szonett műfajának eredeti beépített adottságát: a költői tömörséget! A régebben írt Oratio Obliqua kijelentései a bennünk élő, szenvedő, krisztusi áldozat jelenlétére utal: mindannyiunkban él a Messiás, aki másokért szenved, sőt az életét áldozza! Ezt az érzést csak azzal a nem is nagyon homályos párhuzammal fejezi ki, ami az eredeti 14 sorban nyomon követhető! A magyarázó koszorú másik 14 szonettjéből ez elvész!

A szonettkoszorúhoz az ötletet egy közkedvelt portál egyik költőnőjétől vettem, aki mesterszonettnek műfordításokat használva népszerűsítette a koszorú formáját. A gördülékeny szép sorokat olvasva meghökkentett az a megfigyelés, hogy csak a teljes jambikus sorok skandálása hibátlan. A lejtő végű sorok, amelyek jambikus skandálás szerint páratlan számúak kellene legyenek, szintén tíz szótagúak voltak. Ez durva hiba: olyan amelyeket a Nyugatosok "auftakt"-os soroknak neveztek volna, tehát szünetjellel kezdődőeknek. Még az a költő, aki látszólag helyesen skandál sem veszi a fáradságot, hogy megnézze a verstan erre vonatkozó mondanivalóját. Ez olyan hanyagság, ami semmiképpen sem fér bele a szonettszerkesztésnek az aprólékosságába. Csak arra gondolok, hogy úgy képzeli, hogy ha a szótagszám állandó, senki sem kifogásolhatja. És mert az Író Kilencek portálján sem érdeklődik senki sem a verstan iránt, írtam egy kis szonettet a verstan éles sarkainak legömbölyítése érdekében, amelyet ha a tagok betartanak, máris precíz jambikus verselést képesek előállítani. Nem tudom, ki olvasta el figyelmesebben, de egyszerű recept. A címe Jambikus Verselés. Használható lenne ez a fent említett, közkedvelt portálon, ahonnan a szonettkoszorú ötletét merítettem. Az úgy történt, hogy magamban kezdtem kritizálni a fentebb említett költőnőt, nemcsak kihagyásaiért, hanem az egész dekadens műfajért, amikor megállítottam magamat: hogy jövök én mindehhez, mikor magam még meg sem kiséreltem szonettkoszorút írni? Hát megírtam, de a műfajról a véleményem nem lett jobb, mert azt beigazoltnak éreztem.

2009 jan. Wellington



              Jambikus verselés

        A szótagszámba rendezett ütem
        tömör lehet egy két fontos szabállyal,
        ha versláb szerint mindez idegen
        is költhetünk kedves, egyéni bájjal.

        A tizenegyes utolsó előtti
        szótagja mindig csak hosszú legyen!
        Tíz szótagú sor végét megelőzi
        rövid szótag kilencedik helyen

        Ha szótagszámban páratlan a sor,
        sorvég előtti hosszút szótagol.
        Páros szótagszámú sor sem törik,

        ha vég előtti tagja csak rövid.
        Minden sor vége adja jellegét.
        Versben e pár szabály türelme véd.

                2009. január


    Megelégedett költőknek

Ne engedd, hogy a büszkeség s a gőg
lefékezhesse tudásszomjadat,
inkább erős kiváncsiságba sződd
tudás iránti hódolatodat!
Próbálj ellesni minden apró fortélyt,
mit más tudása jóhiszemmel ad.
Éned gőgjére szüntető szigort mérj,
s csiszold ékszerré irodalmadat!!
Mielőtt írod, skandáld el a versed,
hogy megtaláld a helyes dallamát!
A szútól is lophatsz ritmust, ha perceg;
nagy költőinkét mindig halljad át,
hogy mondhasd, mire mindent megtanultál:
mögötted tisztes irodalmi múlt áll.

                Wellington 2010-06-19

Megosztás a Google Pluson