Ady Endre - Góg és Magóg fia vagyok én (elemzés)

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne – véleménye szerint – a “magyar faj” és a “művész” legjellemzőbb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság, de azt is tudta magáról, hogy mint költő sem hasonlítható össze senki mással. Ennek a hitnek az alapja éppen az volt, hogy átélte és művészi erővel fejezte ki a lét és a magyar lét minden fájdalmas korlátját, bűnét, problémáját.

Az új versek előhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én … kezdetű költemény lírai ars poetica és programadás is egyben. A “nagyvilágot” megjárt, Párizsból hazatérő s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése ez a vers, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.

Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: A kezdősorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremti a mű egészének egyre fokozódó tragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását és egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyelőre csak a hazatalálás, hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság eltűnésének bizonytalan reménysége is.

Szimbólumok tartalmának megközelítése a mai magyar olvasó számára már magyarázatot igényel – Góg és Magóg neve több helyen is előfordul a Bibliában: mindkettő az istenellenes, Izraelt próbára tevő pogányság jelképe, de hatalmukat Isten el fogja pusztítani. Anonymus a magyarok őseivel azonosította őket. “Verecke híres útja” egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyaro. ny.-i kapuja, határállomása volt: itt ért a Duna magyar területre.

Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett keleti magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorsközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: “vagyok én”; “jöttem én”. kívülről döngeti a kaput, falat, hogy bebocsássák, hogy elsírhassa népe sorsát. Ezért kíván nyugatról betörni az új idők új dalaival. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának, kiszabadításának vágya, új élettel, éj kultúrával való megváltásának óhaja, reménye is.

Szembekerül az első két versszakban a hiába és a mégis: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró, szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó “én” s a cselekvést megakadályozható “ti” is.

Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólum ok révén inkább elmélyül és kibontakozik. A “ti” tartalma a jelképrendszerben körvonalazódik: az énekes Vazult eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladást gátló hatalmával azonosul.

Ezzel a hatalommal száll szembe – még ha reménytelenül is – a lírai én elszántsága. – A 4. vsz.-ban a “de” ellentétes kötőszó után háromszor hangzik fel a “mégis”, megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Halmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölésszerűen szólal meg a remény: Az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz.

A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő “új”, ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A vers egész jelképrendszeréből kiderül ugyanis, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal.

A hiábavalóság élménye s ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások c. költeményben. A nyolcsoros versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza a kétszer előforduló “ezerszer” számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nem csak megokolja, hanem el is mélyíti a reménytelenséget s a céltalanságot: a megváltódás vágyát hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik össze. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomorúság mélyén azonban fölfedezhető a konok mégis – morál: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják a megváltást ígérő küldetésüket. A strófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.

Az új versek legelső költeményének önérzetes, profetikus hangjára rímel a kötet záródarabjának, az Új vizeken járok c. művészi öntudata. Önmagával szemben a legmagasabb igényt állítja fel. Élete nagyszerűségének és sorsszerűségének érzése szólal meg itt is, mint oly sok költeményben.
Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: