Füller Tamás: Soha el nem múló reménytelenség

Átkarol gyengéden, együtt érez velem,
Azt mondja ne féljek, mi fáj, elmúlik.
Bánat akaszkodik szívemre, gyógyítja a sebet,
Midőn az idő vasfoga maga alá temet.
Lelkem elhagyja testem, az élet pedig leveszi a terhet.
Gyomromban bánat forog,
Fojtogató, keserves az érzés,
Lehunyom szemem, máshova vágyom,
Mindegy hol, mikor, csak szép legyen az álom.
Elrepít innen messzire, túl mindenen.

Rám süt a Hold, fénye beragyogja reménytelenségem,
Elmúlik a fájdalom, pedig szaggatná még szívem,
Darabokra tépné, ha tehetné, könyörtelen.
Meggyötörve feladnám már rég a harcom,
Süvítve hordja a szél az esőt, könny borítja arcom.
Elmondhatatlan mennyire fáj, senki nem is tudja,
Lelkem reménytelensége alakot öltött forma,
Mi lelki volt csak eddig, most testivé válik,
Szívem romos fal, midőn róla a vakolat mállik,
Tatarozni kéne, de nincs ki segítsen rajta.

Lankadó figyelmem alábbhagy még jobban,
Elveszve az erdőben, szívem egy utolsót dobban,
Soha ne találjon rám senki ember fia,
Vesszek hát bele a végtelen semmiségbe,
Száradjon el a virág töve, haljon el az élet benne.
Víz fenekén fuldoklik valaki, nyakán szorosan a kötél,
Kiesett a ladikból, miben egyedül volt a tó közepén,
Én vagyok az, vártam volna, hogy jöjj és segíts, de Te nem jöttél,
Szívem nem is remél semmi jót és szépet soha már,
Csak harmatos, gyengéd, együtt érző szavadra vár.

Simogató dallama megérinti az eget,
Simogatna még, ha tehetné, de már nem lehet,
Eltemeti az életet, feladja a reményt,
Hívja bús komoran a sötét végzetet,
Az élet nem azt adta szívemnek, mit az remélt.
Sarokban ülve gondolatok száza cikázik
Keresztül elmém elveszett rejtekében,
Fagyos, kihűlt szívem még mindig az esőn ázik,
Senki nincs, ki felmelegítse, pedig nagyon fázik,
Valami még mindig bántja, valaki még mindig hiányzik.

Eltörölné az idő, mit egykoron betöltött,
Véresre sírt szemem örökre lehunynám,
Volt már, ki befoltozta volna a sebet, de százat öltött,
S az sem volt elég, hogy megállítsa a heves vérzést,
A bánat pedig csak egy sanda reménytelenséget költött,
Azt mondom nem hiányzik, mégis vele álmodom,
Azt mondom lesz még más is, de tudom,
Hogy ez nem ilyen egyszerű... bár az lenne,
Bár a sors nehéz szívemnek többé keresztbe ne tenne,
Elengedne minden rosszat, s a maga útján menne.

Mennyi küzdelem mögöttem, mégis minden veszni látszik,
A pokol hírnöke embercsontból készült lanton játszik,
Azt akarja, ne szenvedjek, adjam hát meg magam,
Elvinne egy távoli helyre, hol nem lenne több szavam.
A szunnyadó csönd pedig kitöltené üres lelkem.
Eljön hát az idő, mikor utolsó könnyem is kicsordul,
Visznek vagy nem, ez már jobbra sosem fordul,
Ha maradok szenvedek, ha megyek a sötétbe veszek,
Hátam mögé lopózna az árny, ha tehetné orvul,
S mérgezett tőrét a szívembe mártaná rögvest.

Egy angyal súgja fülembe bársonyos hangján
A remény éltető, sorsdöntő szavait,
Olyan szép a szeme, bár látná mindenki,
Selymes hangjával halkan szól hozzám,
Simogatja keserves arcom gyengéden,
Megnyugtat, vigasztal, együtt érez velem,
Lágyan végigtörli könnyesre sírt szemem,
Szorítja erősen a kezem, nem akarja így legyen végem.

Mindig is féltem, hogy egyszer vége mindennek,
Mindig is féltem, hogy elvisz a sorsom Tőletek,
Aztán majd egyedül maradok és nem fogom bírni,
És csak segítségért kiáltok, vagy szemem fogom könnyesre sírni,
Aztán mikor már minden veszni látszik majd,
Lelkem fekete tintájával egy utolsó vallomást fogok írni,
Odafent valaki megsegíti elveszett lelkem, kihúz a mélyből,
És egy reményt hozó látomás lép majd ki a fényből,
Ki oltalmazni fog, és nem fél majd a sötéttől...