Jánoska Mátyás - Odakint

Fel kellene már kelnem a hideg földről,
Nem álmodozni, s talán lemondani a szerelemről.
Próbálok, de nem tudok megbékülni az egyedülléttel,
Mégis, sokszor nekem így jó, és együtt lenni a természettel.

Ablakot kellene nyitnom, nyomott bent a levegő,
És a frisset beengedni, ha már tiszta a lepedő.
Tiszta lenne, ha magam feküdnék az ágyban,
És ugyanilyen tiszta, ha párban.

Felnézek az égre, és tűnődöm magamon,
Hogy vajon tényleg ilyen az én harcom?
Köszönöm a szenvedést, mit rám mért a sors,
Mindig jó és rossz érzés, és belül csíp, mint a bors.

Segítsetek, hogy segíteni tudjak magamon,
Nem fogtok úgysem, én nem változom.
Körmömmel kaparom a falat minden egyes nap,
Ott hagyom sorsom nyomait, amit ez a szerencsétlen kap.

Az életem egy napnyugta, de még nem este,
Eddig mindig felkeltem, mikor elestem.
Csalódnom kell, mindenáron, mindenkiben,
Mert ők is csak halandók, nem bízom, csak Istenben.

Itt kell szenvednem, bárcsak eljönnél, szebb élet,
Az ugye nem lesz, s minden nap ennem kell a rossz ízű ételt.
Merre megyek, nem tudom még,
S ha lejárt az időm, meghalok én.

2013.