Humoreszket írok, bohózatot, viccet,
Olvasóim ezen folyvást, csak nevetnek!
Dolgozok keményen, minden villámtréfán,
S az emberek, csak mosolyognak énrám.
Életem fő műve, egy vicces melodráma,
A közönség köreiben csak nevetség tárgya.
S mikor egy személyt jól kifigurázok,
Engemet kacagnak, nem azt, kit utánzok.
Próbáltam már viccet mélyen előadni,
Hörgő hahotába fulladt az a hakni.
Próbáltam, már sírni, a porondon, némán.
Könnyes szemmel röhögtek az emberek e tréfán.
Próbáltam a színen, hogy nem vágtam pofákat,
Kinevezték művem, az "abszurd" humorának.
Neves drámásokkal olvastattam karcom,
Remélve, hogy ez által megnyerem a harcom.
De mikor meglátták búját a színésznek,
A nyerítéstől majdhogy, be nem pisilének.
Hiába is írok bohózatot, tréfát,
Hiába öntök bele, én költői vénát,
Hiába alkotok bármit is ezeknek,
Akármit csinálok, folyton, csak nevetnek.
Megmondom, hát néktek kezdő humoristák,
Akik a nevetést kevésbé bírják,
Menjenek el inkább temető papnak,
Ott legalább nem röhögés lesz az, amit kapnak.
Mindegyik melónak van hátránya bőven,
Ennek a kacagás, na bumm ez van, kérem.
Úgyhogy az Istentől, én csak egyet kérek,
Egy olyan humoreszket, min nem nevetnének!
Ha írhatnék egyszer egy nyúlfarknyi poent,
Ami elhangzását követné síri csend.
Bohózat is jó lesz, ami ha véget ér,
Döbbent némaságba lenne a nézőtér.
Bárcsak tudnék egyszer én egy ilyet írni,
A közönséggel együtt kezdenék el sírni.
De, mivel, hogy sajnos poénzseni vagyok,
Csak oltári jó, s vicces dolgokat alkotok.
Púpként viselem el én a tehetséget,
Nem tehetek róla, így hozta az élet.
Bele kell nyugodnom, ilyen az én sorsom,
Majd túl leszek rajta, nem lógatom az orrom.
De megígérem szentül: addig meg nem nyugszom,
Amíg egy szép napon olyasmit nem írok,
Amit a fentiekben felvázoltam néktek,
Addig meg műveim bátran nevessétek!
Olvasóim ezen folyvást, csak nevetnek!
Dolgozok keményen, minden villámtréfán,
S az emberek, csak mosolyognak énrám.
Életem fő műve, egy vicces melodráma,
A közönség köreiben csak nevetség tárgya.
S mikor egy személyt jól kifigurázok,
Engemet kacagnak, nem azt, kit utánzok.
Próbáltam már viccet mélyen előadni,
Hörgő hahotába fulladt az a hakni.
Próbáltam, már sírni, a porondon, némán.
Könnyes szemmel röhögtek az emberek e tréfán.
Próbáltam a színen, hogy nem vágtam pofákat,
Kinevezték művem, az "abszurd" humorának.
Neves drámásokkal olvastattam karcom,
Remélve, hogy ez által megnyerem a harcom.
De mikor meglátták búját a színésznek,
A nyerítéstől majdhogy, be nem pisilének.
Hiába is írok bohózatot, tréfát,
Hiába öntök bele, én költői vénát,
Hiába alkotok bármit is ezeknek,
Akármit csinálok, folyton, csak nevetnek.
Megmondom, hát néktek kezdő humoristák,
Akik a nevetést kevésbé bírják,
Menjenek el inkább temető papnak,
Ott legalább nem röhögés lesz az, amit kapnak.
Mindegyik melónak van hátránya bőven,
Ennek a kacagás, na bumm ez van, kérem.
Úgyhogy az Istentől, én csak egyet kérek,
Egy olyan humoreszket, min nem nevetnének!
Ha írhatnék egyszer egy nyúlfarknyi poent,
Ami elhangzását követné síri csend.
Bohózat is jó lesz, ami ha véget ér,
Döbbent némaságba lenne a nézőtér.
Bárcsak tudnék egyszer én egy ilyet írni,
A közönséggel együtt kezdenék el sírni.
De, mivel, hogy sajnos poénzseni vagyok,
Csak oltári jó, s vicces dolgokat alkotok.
Púpként viselem el én a tehetséget,
Nem tehetek róla, így hozta az élet.
Bele kell nyugodnom, ilyen az én sorsom,
Majd túl leszek rajta, nem lógatom az orrom.
De megígérem szentül: addig meg nem nyugszom,
Amíg egy szép napon olyasmit nem írok,
Amit a fentiekben felvázoltam néktek,
Addig meg műveim bátran nevessétek!
