Kiss Tamás: Visszavágyódom

Álmodtam az éjjel. Gyermek voltam.
A kutyával odakint játszottam.
Mama friss pogácsát sütött nekem,
Majszoltam. Megsimogatta fejem.

Láttam magam éjjel. Gyermek voltam.
Testnevelés órán, tornasorban.
A végén álltam kis atlétámban,
Óriás tanárok árnyékában.

Láttam a barátaimat, rég volt,
Mikor még tiszta, kék volt az égbolt.
Minden oly nagy volt, az egész házunk,
Apáék, az emberek, s világuk.

Álmodtam és újra gyermek voltam,
Gondtalan szívemmel csak táncoltam.
Egy apró világ, sok kis pajtással,
Mint egy nyíló virág, friss hajtással.

Álmodtam, egy mezőn hanyatt fekve,
Hajamat a szél meglebegtette.
Gyönyörű világ volt, de már elmúlt,
Az a szél, hirtelen mindent elfújt.

Mintha álmodtam volna, tovaszállt
Gyermekkorom, életem tavaszán.
És egyre édesebb, ami nincs már,
Most érték nélkül, a lélekkincstár.

Felkeltem. Rájöttem, hogy álmodtam.
Újra a múltat: s visszavágyódtam.
Az a gyermek, nem volt semmi gondja,
Úgy ragyogott, mint a nap korongja.

Más világ volt. Más még, gyermekfejjel.
Mennyi huncutság, bolondság, mellyel
Kiszíneztem egész gyermekkorom,
Ma meg visszasírja, jelenkorom.

Anyát ölelem, felfelé néz rám,
Értetlenül bámulok csak, némán.
Tovatűntek a kisgyermek álmok,
Szívem legmélyén, még visszavágyok

Oda, ahol minden színes, édes,
Mama kezét érzem, még nem érdes,
Hol anya és apa nagyok voltak,
S ha esett a hó, a szánkón húztak.

Ma poros a szánkó. És a színek,
Mint a lefektetett vonatsínek,
Monoton festik körbe a létet,
Szürkével, a rég, zöldellő rétet.

Megnőtt kezeimbe fejem hajtom,
Gyermek szívemben, még mindig hallom
A gyerekzsivajt, és Mama szavát,
Ahogy kíván nekem, jó éjszakát.

Álmodtam az éjjel. Egy életet.
Gondtalan világba szép kék eget,
Hol boldogan szállok, mint a sólyom,
És felnőve is: visszavágyódom.