Könyv | A modern fantasztikus irodalom egyik „alapító atyjának” tartott
Philip K. Dick-től szokatlan nem sci-fi regényt olvasni. Az Egy
megcsúszott lélek vallomásai – az egyetlen fantasztikumot nélkülöző
könyve, amely még életében megjelent – egy igazán meggyőző és riasztó
tabló arról, az ötvenes évek Amerikájában mi számított normálisnak.
A
kertváros, a benne tökéletesen zárt ajtók mögött zajló életeivel
legalább olyan rémisztő és hidegrázós tud lenni, mint egy kihalt
sikátor. Persze itt nem a sötétből előugró rablók vagy gyilkosok, inkább
a tökéletesség felszíne mögött alattomban megbújó, középszerű őrület
az, ami rettegéssel tölt el. Az Egy megcsúszott lélek vallomásai is egy
ilyen, kívülről nézve teljesen átlagos és normális környék lakói közé
viszi el az olvasót, de igazából egy másik bolygóra is kalauzolhatott
volna.
Főhősünk, Jack Isidore (a címbéli „megcsúszott lélek”) nem igazán tud
magával mit kezdeni. Vagyis, a saját normáinak felelően tud, van
munkája, van hol laknia és a számos, ám semmire sem jó hobbijának is
szabadon hódolhat. Senki nem gátolja a kőgyűjteménye terebélyesítésében
és a régi újságokból kivagdosott „tudományos tényeket” is nyugodtan
felragasztgathatja a falra. Nincsenek nagy igényei, a harmincas évei
közepén jár, de az élete még mindig nem tart sehová, ám ő nem is bánja.
Nővére viszont annál nagyobb lábon él, pénzes férjével és két
kislányukkal egy kacsalábon forgó farmon élnek, a közösség megbecsült
tagjaiként. A boldogság attól még náluk sem gyakori vendég, az ötvenes
évek Amerikájában egy irányításmániás, háziasszony-szerepét vállalni nem
akaró nő és egy papucs-szerepe miatti forrongó indulatait leplező férfi
párosa minden, csak nem egészséges. Hát még, ha egymás gyenge pontjait
pontosan ismerve szisztematikusan gyilkolják is egymást. Miután Jack a
maga gyermeki idiotizmusával hozzájuk költözik, a sógora félig-meddig
önkéntes szenvedései pedig szívrohamban csúcsosodnak ki minden a feje
tetejére áll. A végtelenül önző nő viszonya és a lábadozó férfi gyilkos
szándéka mellett Jack újsütetű ufófigyelő csoportja talán a legkevésbé
elmebajos vállalkozás mind közül. De egy városban, ahol mindenki tud
mindent, mindenki ismer mindenkit és semmi sem fontosabb, mint hogy a
szomszéd nehogy rosszat gondoljon rólunk, a balhét természetesen a
legkevésbé „normális” viszi el. De hogy ez melyikükre igaz, azt már
olvasóként is nehéz eldönteni – és mintha maguknak a karaktereknek sem
menne.
Lebilincselő olvasmány a könyv, egyszerre nyomasztó és rémisztő a
kép, amit felfest, mégis rengeteg emberséggel és fanyar humorral
meghintve teszi elénk. Hosszan és szinte semmit sem ígérően bontakozik
ki a szemünk előtt a cselekmény, hogy aztán az arcunkba robbanjon mind a
tragédiák sora, mind az, hogy mennyire hétköznapiként tudjuk megélni
őket és túltenni magunkat rajtuk, mintha mi sem történt volna. És nem
csak a karakterek, mi is, az olvasók. A világnak nem lesz vége csak
azért, mert a mi életünk kisodródik a medréből vagy esetleg egyáltalán
nem is volt soha értelme – még ha úgy érezzük, így is kellene lennie.
Valahogy mindig azt reméljük, hogy az univerzum majd jól fejbekólint, ha
rossz irányba tartunk és megállítja a Föld forgását, ha összeomlik
bennünk valami. De nem így van. Jelentéktelen kis porszemként
törekedhetünk a lehető legjobbra az életben, már ha képesek vagyunk
valamilyen értelmet vagy célt találni neki. De még így sem garantált,
hogy megússzuk ép ésszel.
