Napjaink fontos kérdései közé tartozik, hogy egymással és gyermekeinkkel mennyit foglalkozunk. Rajtunk múlik, hogy kikkel tartják a kapcsolatot, ellenőrizni kell őket, nehogy késő legyen. Sokkal többet kell beszélgetni velük, megismerni a barátaikat. Kisgyermekként még irányítani lehet őket a helyes útra, kamaszkorban ez már késő. A szülőknek ez elsőrendű felelőssége. Ezt nem pótolhatja sem a tanár, sem a munkahelyi közösség, hiszen nem ez a feladatuk. Az intézményekben tovább fejleszthetik a rájuk bízott gyermekek és fiatalok személyiségét. A szülők által megteremtett alapokat tudásuk szerint teljesebbé alakíthatják, segítségükkel tanítványaikat felelős emberré nevelik, ismeretekkel látják el, hogy eligazodhassanak világunkban.
Szociológiai kutatások eredményei ismeretesek, tanulmányaik hozzáférhetőek mindenki számára.
„Egy átlag magyar felnőtt csupán hét percet beszél gyermekével naponta, ennyi idő alatt nem lehet értékrendet átadni és megtanítani arra, hogy romboló szerekre vagy a rossz társaságra nemet tudjon mondani”. /Dr. Zacher Gábor addiktológus/
Ezeket a huszonnegyedik órában megfogalmazott intelmeket vegyük komolyan, tegyünk azért, hogy ezek a tendenciák az egészséges mederbe visszaforduljanak, saját magunk és utódaink számára egy élhetőbb világot teremthessünk. Írásom nem szociológia, csak egy hírekre figyelő, az igazságosságért és gazdaságosságért törekvő, felelős ember véleménye, aki pedagógus szülő gyermekeként átérezhette és érezheti ma is mindazt, ami az oktatásügyben történt és történik. Minden szülő kötelessége, felelőssége, hogy utódainak biztosítsa a megfelelő szintű oktatást, nevelést.
Visszaemlékszem most néhány számomra meghatározó tanáromra, és a jelenlegi törekvésekről is szólok.
Ferenc egyetemi tanártól hallgatói sokat tanultak a padsorokban és azon kívül is, a természet közelében járva vele. Már nyugdíjas, de évente többször utazik határainkon kívül élő honfitársainkhoz (akik egész életüket ott töltötték, csupán a történelem viharaiban egyik államformától a másikig terelték őket), az általa összegyűjtött pénzadományokkal sokat segít az elszegényedett embereken. Egyetemista korában részt vett az 56-os szabadságharcban, akkor is az elesett, megnyomorított emberekért küzdött, nem csak szóval, tettekkel is. Tanárként is példát mutatott.
Gábor bácsi sem csak professzorként, kutatóként lett híres, tudása mellett emberszeretete talán még nagyobb volt. Történelmünket olyan időkben is úgy tanította, szerettette meg tanítványaival dicső nagyjainkat, amikor az internacionalizmus jegyében múltunkat eltörölték, elhallgatták.
Édesapám „A mínusz 30 fokos „vérzivatarban”, „valahol Oroszországban” az ifjú tanár és apa a történelmet és földrajzot – empirikus úton tanulmányozhatta, ama Kanyarban, harcosként, fogolyként, jellemformáló időben. Hogy aztán félévszázadon át már „civil ezredeket” tanítson, kutasson, írjon. Nyíltszívű, önzetlen emberként szolgálja hazáját, gyermekeit. Példaként, a szerénységének sziklavárát megbontani nem hagyó, tiszta erkölcsű, világos beszédű, a természetet ismerő és megbecsülő, az emberi lét nagyszerűségét hirdető igaz emberként. Nem csupán nyomot, jelet, jeleket, kódolatlan, kristályhangú, okos üzeneteket hagyott ránk. Bennünk.”
/Némethi Lajos így emlékezett a minap rá, amikor a hagyatékából szerkesztett kötetet mutattuk be.
Mindez igaz kortársainak sok jeles pedagógusára is, és remélem, a jövő generáció is ilyen tanároktól tanulhat. Nevelési elveikhez, hazájukhoz hűségesek maradtak akkor is, ha ezért börtön fenyegette őket. Egyenes gerinccel jártak, ezért a diákok szerették, tisztelték tanáraikat. A fiatalokat partnerként kezelték, szellemüket fejlesztették, de mint jó apák, meg is követelték, hogy az órákra felkészülve érkezve, fegyelmezetten hallgassanak rájuk. De nem kellett különösebb fegyelmezés, hiszen olyan szuggesztív módon meséltek az elmúlt századokról, a diákok nem is gondoltak rá, hogy a tanórán mással foglalkozzanak. Az utcán is megállították diákjaikat, elbeszélgettek velük. Közös túrákon együtt barangoltak a hegyekben minden vasárnap.
Magdus osztályfőnököm fiatal tanárként került iskolánkba, mintha nővérünk lett volna, megértett bennünket. Az órákon szigorú volt, de tárlatokra, színházba vitt minket, utána megbeszéltük az ott hallottakat, látottakat. Az értékeket mutatta meg, és azt, hogy minden eredményért meg kell dolgozni, így válhatnak felelős emberekké a fiatalok.
Gyuszi bácsi ugyanilyen közvetlen és kedves tanárunk volt, aki minden szabadidejét velünk töltötte, kirándulásainkra elkísért, versenyekre készítés közben oldott hangulat uralkodott. Megismertetett bennünket a természet szépségeivel, a sportolás örömeivel. Ha valami nem sikerült elsőre, addig biztatott minket, amíg fáradozásunkat siker koronázta. Reményt, hitet adtak tetteikkel, szavaikkal.
„A félelem és a szorongás öl, míg az örömnek és a bizakodásnak teremtőereje van. A fiataloknak nem szabad folyamatosan a nehézségekről beszélni... ha állandóan sírunk, elűzzük az országból fiainkat.” /Böjte Csaba, ferences atya/
Mi nem éltünk vissza szeretetükkel, nagy élmény volt velük iskolán kívül is együtt lenni. Tiszteltük őket, ők pedig követték később is pályánkat, magánéletünk problémáiban ha tudtak, segítettek. Gyakran találkoztunk idős korukban is velük, ők is örültek, ha láttak minket, mi pedig féltő tisztelettel néztünk rájuk és ha bánat ért valamelyikünket, egymás karjaiban vigasztalódtunk. Ők még komolyan vették a tanítást és nevelést, példát mutattak nekünk emberségből.
Ám a mai pedagógusok között sok a fásult is, akik nem találják örömüket hivatásukban, akik nem szeretik a gyermekeket. Nyűgnek érzik munkájukat, alig várják, hogy vége legyen a tanítási napnak. Természetesen ismerek sok kiváló tanárt ma is, de az előbb említetteket nem tudom megérteni, miért választották ezt a feladatot, ha nem képesek elvégezni. Miért nem keresik máshol megélhetésüket? A tanár és az orvos az emberek jólétéért felelős, értük kell élnie. Aki nem szeret emberek között dolgozni, találhat más munkát, ahol elszigetelten végezheti munkáját. Aki viszont ezt a pályát választja, legjobb tudásával, szeretetével munkálkodjék, hiszen a fiatalok mindig követik a példát, akár jó az, akár veszélyekkel jár számukra.
Ha azt látják az őket oktató, nevelő felnőttektől, hogy ők nem fontosak számukra, nemtörődömmé válnak, hamar kiégnek. A rossz példa ragadós, mert kényelemre szoktat, nem kell megdolgozni az eredményekért, hiszen így is lehet élni - csak nem érdemes.
Sok éve, 1995-től számos reformmal próbálkoztak már a közoktatással, közneveléssel kapcsolatban a jogalkotók, a szakmai szervezetek képviselői. Ezeket a törekvéseket a Nemzeti Alaptanterv (NAT) tartalmazza. Kerettantervet 2000-ben alkottak, 2003-ban újat szövegeztek meg, és azt meg sem vitatták. Az aktív pedagógusok és szülők egyetértenek abban, hogy a magas színvonalú képzésben részesüljenek a tanulók az általános és középiskolákban, a felsőoktatási intézményekbe pedig megalapozott tudásszinttel kerülhessenek be a fiatalok. Az is érthető, hogy az állam joggal várhatja el, cserében a diploma megszerzésének finanszírozásáért, hogy ne külföldre menjen a friss diplomás, hanem meghatározott ideig hazánkban dolgozzon. A államilag finanszírozott és önköltséges szakok számáról, az ingyenes tanulás lehetőségeiről, a hallgatókkal megkötendő szerződésekről 2012-ben is vitáktól volt hangos a média. Sztrájkoltak a diákok, rektori konferenciákon tárgyalták meg az egyetemek gazdasági állapotát, tüntetések bizonytalanították el a leendő egyetemistákat, szüleiket. Felerősödtek az ellentétek. A kormány és a hallgatói önkormányzat képviselői egyeztettek a lehetőségekről, tervekről, amelyekkel úrrá lehetnek a nehézségeken és a két oldal nézetei közelítsenek egymáshoz mindannyiunk érdekében. Az általános iskolai fegyelem megteremtése érdekében tett lépések is időszerűvé váltak. Az igazolatlan hiányzásokat fokozott ellenőrzéssel minimálisra csökkentették. Az egyre jobban elhatalmasodó szabadosság, fegyelmezetlen, deviáns viselkedés, amit a fiatalok közt is tapasztalhatunk, mindennapi hírré vált. A kisgyermek és az idős ember a leginkább kiszolgáltatott. Az óvodás korú kikerül a családi otthon melegéből, egy közösségbe, ahol 25-30 gyermekre kell figyelni, ahol más a rend, mint szülei óvó szárnyai alatt. Ha az óvónéni szeretettel neveli, oktatja, játszik vele, megvédi őt durva társaitól, az óvodás ezt százszorosan meghálálja és visszaadja neki mindazt a szeretetet, amit tőle kapott. Ha játékos keretek között tanítja meg az élet alapszabályaira, hamar felfogja a kicsi és úgy viselkedik, hogy öröm a vele töltött idő. Ha viszont nem foglalkoznak vele, mert sok fáradságot követel egy hátrányos helyzetben élő, csak szidják, elkülönítik. Ez agressziót szülhet.
Zsuzsi és Zsóka kedves óvónő ismerőseim úgy gondozzák, nevelik, fejlesztik a rájuk bízott csöppségeket, mintha a saját gyermekeik lennének. Meghallgatják örömeiket, gondjaikat, a szülőkkel megbeszélik, melyek azok a helyzetek, amelyekben segíthetnek egymásnak és megfelelően fejlődhet gyermekük.
A fiatal nemzedék körében sok olyan szülőt láthatunk, aki nem mindig törődik eléggé gyermekével, a televízió elé ülteti ahelyett, hogy beszélgetne, játszana vele. Ezek a szülők bébiszittert hívnak, s így esetleg ellenőrizhetetlen honlapok közt böngészhet a kisgyermek. Az ilyen szülők számára sokkal fontosabb a karrierjük, mint a családi otthon meghittsége. Sokszor lázasan, betegen is beviszik a kicsiket az óvodába, mert nem akarnak munkahelyükről hiányozni. Nincs nagymama a közelben, aki vigyázna rájuk. Talán részben meg is lehet őket érteni, hiszen olyan követelmények vannak, amelyeknek nehéz eleget tenni. Aki viszont arra vállalkozott, hogy anya legyen, meg kell és meg is lehet oldani, hogy eleget foglalkozzon a gyermekével. Ezt nem lehet erőltetni, de fennáll a veszély, hogy ezek a gyerekek letérhetnek a jó útról, ha elérik a kamaszkort. Magányosak, depressziósak lehetnek, mert nem kapnak otthon elég szeretetet. Tudom, mindkét szülő keresetére szükség van, de ha mi, idősebbek tudtunk másképp nevelni, most is lehetne, ha életük legfőbb célja a gyermek lenne. A családi háttér a legfontosabb. Amit otthonról hoznak, az határozza meg egész életünket, ez a szülők feladata. A hiányokat, a szerető ölelést nem pótolhatja sem az óvónő, sem egy barát. Ha nem kapnak szeretetet, ez a fájdalom egész további életükre hatással lesz. Tisztelem a hivatásukat szerető, áldozatokat hozó pedagógusokat, akik mindent a gyermekekért tesznek, felelős felnőtté formálják őket. Néhány pedagógust emlegettem csak, de szerintem mindenki találkozott már e kétféle típussal. Azok előtt emelem meg nem létező kalapomat, akik át tudják adni a következő generációnak mindazt az értéket, amit ők kaptak elődeiktől. Életük során ezreket neveltek felelősséget vállaló, igaz emberré. Ma is nagy szükségünk van ilyen pedagógusokra, ilyen szülőkre, mert akkor nem fordulnának elő többé olyan szörnyűséges esetek, amikor a diák az órán tanárát szidalmazza, fenyegeti, sőt belerúg. Szerencsére már bünteti ezt a törvény, de mint tudjuk, nem mindenki él e törvények szerint. Nem a törvény oldja majd meg mindezt, hanem mi, emberek, akik jobbá akarjuk tenni közös világunkat.
Szociológiai kutatások eredményei ismeretesek, tanulmányaik hozzáférhetőek mindenki számára.
„Egy átlag magyar felnőtt csupán hét percet beszél gyermekével naponta, ennyi idő alatt nem lehet értékrendet átadni és megtanítani arra, hogy romboló szerekre vagy a rossz társaságra nemet tudjon mondani”. /Dr. Zacher Gábor addiktológus/
Ezeket a huszonnegyedik órában megfogalmazott intelmeket vegyük komolyan, tegyünk azért, hogy ezek a tendenciák az egészséges mederbe visszaforduljanak, saját magunk és utódaink számára egy élhetőbb világot teremthessünk. Írásom nem szociológia, csak egy hírekre figyelő, az igazságosságért és gazdaságosságért törekvő, felelős ember véleménye, aki pedagógus szülő gyermekeként átérezhette és érezheti ma is mindazt, ami az oktatásügyben történt és történik. Minden szülő kötelessége, felelőssége, hogy utódainak biztosítsa a megfelelő szintű oktatást, nevelést.
Visszaemlékszem most néhány számomra meghatározó tanáromra, és a jelenlegi törekvésekről is szólok.
Ferenc egyetemi tanártól hallgatói sokat tanultak a padsorokban és azon kívül is, a természet közelében járva vele. Már nyugdíjas, de évente többször utazik határainkon kívül élő honfitársainkhoz (akik egész életüket ott töltötték, csupán a történelem viharaiban egyik államformától a másikig terelték őket), az általa összegyűjtött pénzadományokkal sokat segít az elszegényedett embereken. Egyetemista korában részt vett az 56-os szabadságharcban, akkor is az elesett, megnyomorított emberekért küzdött, nem csak szóval, tettekkel is. Tanárként is példát mutatott.
Gábor bácsi sem csak professzorként, kutatóként lett híres, tudása mellett emberszeretete talán még nagyobb volt. Történelmünket olyan időkben is úgy tanította, szerettette meg tanítványaival dicső nagyjainkat, amikor az internacionalizmus jegyében múltunkat eltörölték, elhallgatták.
Édesapám „A mínusz 30 fokos „vérzivatarban”, „valahol Oroszországban” az ifjú tanár és apa a történelmet és földrajzot – empirikus úton tanulmányozhatta, ama Kanyarban, harcosként, fogolyként, jellemformáló időben. Hogy aztán félévszázadon át már „civil ezredeket” tanítson, kutasson, írjon. Nyíltszívű, önzetlen emberként szolgálja hazáját, gyermekeit. Példaként, a szerénységének sziklavárát megbontani nem hagyó, tiszta erkölcsű, világos beszédű, a természetet ismerő és megbecsülő, az emberi lét nagyszerűségét hirdető igaz emberként. Nem csupán nyomot, jelet, jeleket, kódolatlan, kristályhangú, okos üzeneteket hagyott ránk. Bennünk.”
/Némethi Lajos így emlékezett a minap rá, amikor a hagyatékából szerkesztett kötetet mutattuk be.
Mindez igaz kortársainak sok jeles pedagógusára is, és remélem, a jövő generáció is ilyen tanároktól tanulhat. Nevelési elveikhez, hazájukhoz hűségesek maradtak akkor is, ha ezért börtön fenyegette őket. Egyenes gerinccel jártak, ezért a diákok szerették, tisztelték tanáraikat. A fiatalokat partnerként kezelték, szellemüket fejlesztették, de mint jó apák, meg is követelték, hogy az órákra felkészülve érkezve, fegyelmezetten hallgassanak rájuk. De nem kellett különösebb fegyelmezés, hiszen olyan szuggesztív módon meséltek az elmúlt századokról, a diákok nem is gondoltak rá, hogy a tanórán mással foglalkozzanak. Az utcán is megállították diákjaikat, elbeszélgettek velük. Közös túrákon együtt barangoltak a hegyekben minden vasárnap.
Magdus osztályfőnököm fiatal tanárként került iskolánkba, mintha nővérünk lett volna, megértett bennünket. Az órákon szigorú volt, de tárlatokra, színházba vitt minket, utána megbeszéltük az ott hallottakat, látottakat. Az értékeket mutatta meg, és azt, hogy minden eredményért meg kell dolgozni, így válhatnak felelős emberekké a fiatalok.
Gyuszi bácsi ugyanilyen közvetlen és kedves tanárunk volt, aki minden szabadidejét velünk töltötte, kirándulásainkra elkísért, versenyekre készítés közben oldott hangulat uralkodott. Megismertetett bennünket a természet szépségeivel, a sportolás örömeivel. Ha valami nem sikerült elsőre, addig biztatott minket, amíg fáradozásunkat siker koronázta. Reményt, hitet adtak tetteikkel, szavaikkal.
„A félelem és a szorongás öl, míg az örömnek és a bizakodásnak teremtőereje van. A fiataloknak nem szabad folyamatosan a nehézségekről beszélni... ha állandóan sírunk, elűzzük az országból fiainkat.” /Böjte Csaba, ferences atya/
Mi nem éltünk vissza szeretetükkel, nagy élmény volt velük iskolán kívül is együtt lenni. Tiszteltük őket, ők pedig követték később is pályánkat, magánéletünk problémáiban ha tudtak, segítettek. Gyakran találkoztunk idős korukban is velük, ők is örültek, ha láttak minket, mi pedig féltő tisztelettel néztünk rájuk és ha bánat ért valamelyikünket, egymás karjaiban vigasztalódtunk. Ők még komolyan vették a tanítást és nevelést, példát mutattak nekünk emberségből.
Ám a mai pedagógusok között sok a fásult is, akik nem találják örömüket hivatásukban, akik nem szeretik a gyermekeket. Nyűgnek érzik munkájukat, alig várják, hogy vége legyen a tanítási napnak. Természetesen ismerek sok kiváló tanárt ma is, de az előbb említetteket nem tudom megérteni, miért választották ezt a feladatot, ha nem képesek elvégezni. Miért nem keresik máshol megélhetésüket? A tanár és az orvos az emberek jólétéért felelős, értük kell élnie. Aki nem szeret emberek között dolgozni, találhat más munkát, ahol elszigetelten végezheti munkáját. Aki viszont ezt a pályát választja, legjobb tudásával, szeretetével munkálkodjék, hiszen a fiatalok mindig követik a példát, akár jó az, akár veszélyekkel jár számukra.
Ha azt látják az őket oktató, nevelő felnőttektől, hogy ők nem fontosak számukra, nemtörődömmé válnak, hamar kiégnek. A rossz példa ragadós, mert kényelemre szoktat, nem kell megdolgozni az eredményekért, hiszen így is lehet élni - csak nem érdemes.
Sok éve, 1995-től számos reformmal próbálkoztak már a közoktatással, közneveléssel kapcsolatban a jogalkotók, a szakmai szervezetek képviselői. Ezeket a törekvéseket a Nemzeti Alaptanterv (NAT) tartalmazza. Kerettantervet 2000-ben alkottak, 2003-ban újat szövegeztek meg, és azt meg sem vitatták. Az aktív pedagógusok és szülők egyetértenek abban, hogy a magas színvonalú képzésben részesüljenek a tanulók az általános és középiskolákban, a felsőoktatási intézményekbe pedig megalapozott tudásszinttel kerülhessenek be a fiatalok. Az is érthető, hogy az állam joggal várhatja el, cserében a diploma megszerzésének finanszírozásáért, hogy ne külföldre menjen a friss diplomás, hanem meghatározott ideig hazánkban dolgozzon. A államilag finanszírozott és önköltséges szakok számáról, az ingyenes tanulás lehetőségeiről, a hallgatókkal megkötendő szerződésekről 2012-ben is vitáktól volt hangos a média. Sztrájkoltak a diákok, rektori konferenciákon tárgyalták meg az egyetemek gazdasági állapotát, tüntetések bizonytalanították el a leendő egyetemistákat, szüleiket. Felerősödtek az ellentétek. A kormány és a hallgatói önkormányzat képviselői egyeztettek a lehetőségekről, tervekről, amelyekkel úrrá lehetnek a nehézségeken és a két oldal nézetei közelítsenek egymáshoz mindannyiunk érdekében. Az általános iskolai fegyelem megteremtése érdekében tett lépések is időszerűvé váltak. Az igazolatlan hiányzásokat fokozott ellenőrzéssel minimálisra csökkentették. Az egyre jobban elhatalmasodó szabadosság, fegyelmezetlen, deviáns viselkedés, amit a fiatalok közt is tapasztalhatunk, mindennapi hírré vált. A kisgyermek és az idős ember a leginkább kiszolgáltatott. Az óvodás korú kikerül a családi otthon melegéből, egy közösségbe, ahol 25-30 gyermekre kell figyelni, ahol más a rend, mint szülei óvó szárnyai alatt. Ha az óvónéni szeretettel neveli, oktatja, játszik vele, megvédi őt durva társaitól, az óvodás ezt százszorosan meghálálja és visszaadja neki mindazt a szeretetet, amit tőle kapott. Ha játékos keretek között tanítja meg az élet alapszabályaira, hamar felfogja a kicsi és úgy viselkedik, hogy öröm a vele töltött idő. Ha viszont nem foglalkoznak vele, mert sok fáradságot követel egy hátrányos helyzetben élő, csak szidják, elkülönítik. Ez agressziót szülhet.
Zsuzsi és Zsóka kedves óvónő ismerőseim úgy gondozzák, nevelik, fejlesztik a rájuk bízott csöppségeket, mintha a saját gyermekeik lennének. Meghallgatják örömeiket, gondjaikat, a szülőkkel megbeszélik, melyek azok a helyzetek, amelyekben segíthetnek egymásnak és megfelelően fejlődhet gyermekük.
A fiatal nemzedék körében sok olyan szülőt láthatunk, aki nem mindig törődik eléggé gyermekével, a televízió elé ülteti ahelyett, hogy beszélgetne, játszana vele. Ezek a szülők bébiszittert hívnak, s így esetleg ellenőrizhetetlen honlapok közt böngészhet a kisgyermek. Az ilyen szülők számára sokkal fontosabb a karrierjük, mint a családi otthon meghittsége. Sokszor lázasan, betegen is beviszik a kicsiket az óvodába, mert nem akarnak munkahelyükről hiányozni. Nincs nagymama a közelben, aki vigyázna rájuk. Talán részben meg is lehet őket érteni, hiszen olyan követelmények vannak, amelyeknek nehéz eleget tenni. Aki viszont arra vállalkozott, hogy anya legyen, meg kell és meg is lehet oldani, hogy eleget foglalkozzon a gyermekével. Ezt nem lehet erőltetni, de fennáll a veszély, hogy ezek a gyerekek letérhetnek a jó útról, ha elérik a kamaszkort. Magányosak, depressziósak lehetnek, mert nem kapnak otthon elég szeretetet. Tudom, mindkét szülő keresetére szükség van, de ha mi, idősebbek tudtunk másképp nevelni, most is lehetne, ha életük legfőbb célja a gyermek lenne. A családi háttér a legfontosabb. Amit otthonról hoznak, az határozza meg egész életünket, ez a szülők feladata. A hiányokat, a szerető ölelést nem pótolhatja sem az óvónő, sem egy barát. Ha nem kapnak szeretetet, ez a fájdalom egész további életükre hatással lesz. Tisztelem a hivatásukat szerető, áldozatokat hozó pedagógusokat, akik mindent a gyermekekért tesznek, felelős felnőtté formálják őket. Néhány pedagógust emlegettem csak, de szerintem mindenki találkozott már e kétféle típussal. Azok előtt emelem meg nem létező kalapomat, akik át tudják adni a következő generációnak mindazt az értéket, amit ők kaptak elődeiktől. Életük során ezreket neveltek felelősséget vállaló, igaz emberré. Ma is nagy szükségünk van ilyen pedagógusokra, ilyen szülőkre, mert akkor nem fordulnának elő többé olyan szörnyűséges esetek, amikor a diák az órán tanárát szidalmazza, fenyegeti, sőt belerúg. Szerencsére már bünteti ezt a törvény, de mint tudjuk, nem mindenki él e törvények szerint. Nem a törvény oldja majd meg mindezt, hanem mi, emberek, akik jobbá akarjuk tenni közös világunkat.
