Artex-labda - A KÉTELY MEG A HIÁBA

Kritika | A balladás novellák emlékezője nagyjából ugyanaz a férfi, aki természetesen valamikor volt gyerek és kamasz, vagy most is az, ha szorongató visszautat tesz az időben, mely a rekonstrukció során ugyancsak tartogat meglepetéseket, újabb lelki erőpróbákat.

 

Az 1968-ban született erdélyi magyar író, Vida Gábor szétszedi és összerakja a szöveget, cserepekben látja a magát mindig elrejtő egészet, s nem bízik abban, hogy bármely történet vonala a kétséges kezdő- és a hiányos végpont között egyenesen meghúzható. Ennek ellenére valamennyi írása zárt formák gondos kompozícióiban jeleníti meg a nyitottságot, hiátusosságot. A százötven oldalt kitevő tizenegy elbeszélés elmosódó jegyekkel bejelöli a maga regény-lehetőségeit is, noha inkább épp a nem-regény szándékot mutatja fel a legkevésbé sem monotematikus jellegével, változatos epikai anyagával.

Összerakás, szétszedés – törés, forrasztás eseményei és kísérletei uralják szimbolikusan A kétely meg a hiába (Magvető Kiadó) lapjait. Időben a félmúlt által máig béklyózott jelen kap a gondos mondatokat felkarcoló, elfulladó szót. Az 1989 előtti és utáni Európa, ezen belül Románia az időszembesítés kettős terepe. A sport-, közelebbről labdarúgás-motívumokkal sűrűn élő könyv már-már kultikus tárgya az Artex-labda (az ezerkilencszázhetvenes években közismert, nemzetközi mérkőzéseken is használt sporteszköz, melyet Magyarországon a gólvágó Várady Béla reklámozott). A Gólkeserűben a hajdani kisfiú-focikapus kései tudata kis rész és nagy egész együttes jelképeként idézi meg a számára egykor mágikus tárgyat: „Az Artex-labda csodálatos volt, illatos borjúbőr, pontosan voltak juhbél fonállal összevarrva a fekete-fehér hat- meg nyolcszögei, szabályosan kerek volt, finom a tapintása. Aki értett hozzá, annak úgy pörgött az ujján, mint egy kosárlabda, vagy inkább egy fura bolygó a tengelye körül”.

 

Általában nem szépként őrzi, nem szépíti magát a félmúlt, a gyerek- és ifjúkor. A nyitó írás, a Mint akinek hedwig… falnak vágott, apróra zúzódott csuporról, a szemétbe hajított darabok maradékainak előkeresgéléséről beszél, s újólag az összerakosgatás csipeszes puzzle-műveletének illúziójáról; majd fröccsenő üvegről, loccsanó vízről, „ezernyi jégdarabkáról”. Az álomi ideál Hedwig a valóság tanúja a látomásos emlékezésben. Máskor egyszerűbb meséjű és közvetlenebbül realisztikus a rövidtörténet, mint a gyűjtemény csúcsát képező Isten és a farkasokban. A román–székely Rómeó és Júlia-variáns még erősebben érezteti a balladásságot (nagyon távolról esetleg Bodor Ádám munkásságától is inspirálva). A konfliktusos társadalmi együttélés, két közösség kulturális és érzelmi közeledésekre tett, mégis nemegyszer kölcsönös diszkvalifikációba torkolló törekvései szintén a fő szólamok egyikébe tartoznak. Így van ez a másik csúcspont-novellában, A pisztrángban is, melyben az egyéni és kollektív drámát csupán látszólag, az önmagát fegyelmező tragikus irónia, a fájdalmasan elcsendesedő krónikázás révén oldja békévé az emlékezés.

 

„Csak ilyen szomorú történeteid vannak rólam?” – hangzik el a kérdés a kötetkezdő kisprózában, és a válasz egyik része, hogy az epikai szerkezet négyszer is visszakérdez a külön sorba szakított töprenkedéssel: „Jó lesz ez így?”, „Jó ez így?” Vida Gábor könyve ismeri, pártolja és katalizálja az érzelmi, morális és ontológiai jót, mégis (mint a kötetcím is előlegezi) a történelmi, antropológiai rosszról kényszerül szólni, azon az önkínzó, meditatív alaphangon, amelyből ritkán fakul ki a közlés- és megosztásvágy izzása. Öntörvényű verseskötetek ciklusai állnak össze olyan strukturális intenzitással, mint ez a sorozat. Darabjai óvják, fokozzák egymást – néha palástolnak kisebb technikai fogyatékosságokat –, s visszafelé ható, újraértelmező lezárásként áll a befejező helyen a Jelenetek egy erdélyi filmből. Az olvasó eddig is honorálta a pergő képszerűséget, a nyelvvé tett vizualitást. Itt nem annyira formaelvi, inkább az írói észjárást, ítéletalkotást illető visszaigazolást nyer, hogy az ütköztető, kritikai kétpólusosságot, a balladásságot, az emlékezéstechnikák körkörös horizontalitását az eddigiekben nagyjából helyesen követtük. A Jelenetek… – messziről bár – Grendel Lajos évtizedekkel ezelőtti maradandó írása, a Csehszlovákiai magyar novella társnovellájaként is értelmezhető.

 

Jó hír, hogy Vida Gábor e kötet után regénybe fogott, sőt el is készült vele, csak pihenteti a művet. Örömmel olvasnánk mielőbb.

 

Szerző:
Tarján Tamás