Egy újfajta kezdeményezést szeretnék meghonosítani az oldalon: a kollektív verselemzést. Önző módon legelőször egyik saját versem kerül terítékre, melyet sokan nem neveznek versnek. Az alábbiakban megosztom a költeményt (vastagabb betűtípussal), valamint gondolataimat mondanivalójával kapcsolatban, a hozzászólásokban pedig várom a kiegészítéseket, cáfolatokat.
Te meg Én
akár
mi
A vers magával a szerelemmel foglalkozik mint jelenséggel, érzéssel, megfoghatatlan dologgal. Ám előző próbálkozásaimtól eltérően megpróbálja leszűkíteni, egy keskenyebb folyosón keresztülvinni a meghatározást. A szerelem résztvevőit helyezi előtérbe, általánosítva, így rögzítve az érzés egyetemes jellegét.
A címben megjelenő 'Te' és 'Én' személyes névmások még a jelenlévő két lírai én fizikai és lelki távolságát hivatottak érzékeltetni. A címet követő rész egy grammatikai intarziás szójátékon alapszik. Az 'akár mi' és az 'akármi' párok egy helyen történő ütköztetése okozza a többféle módon lehetséges értelmezést.
Amennyiben a verset két külön szónak tekintjük ('akár mi'), a címben található két névmás összegeként, szintéziseként foghatjuk fel a 'mi' szót, tehát a lírai ének immáron szoros egységeként a szerelem kötelékében, melyet ez a stilisztikai összefogás (te+én=mi) tud mégjobban erősíteni az olvasó számára. Ez a kapcsolat azonban korántsem biztos és meghatározott, erre utal az 'akár' szó.
A másik értelmezés szerint a költemény egyetlen szóból áll ('akármi'). Ez a határozatlan névmás még jobban ki tudja fejezni a szerelem nihilbeli lebegés-állapotát, azt, hogy a szerelem definiálhatatlan, absztrakt dolog.
A kétféle "álláspont" tehát egyszerre meghatározza és meghatározhatatlannak nyilvánítja a szerelmet. A művet a névmások versének is nevezhetjük, hiszen a második értelmezés szerint 4 szavából 3 ebbe a szófaji kategóriába tartozik.
Balogh Sándor
4 Megjegyzések