Zsatkovics Edit: Kesergő a fájdalomhoz

Oxigéntelenített levegőben
nem rezdülnek hangszálaim,
szemem, mint két odú parázslik.
Karom erejét a magány
szögesdrótjai felszántották.
Ujjaim hegyéről elreppentették kendőiket
csacska tündéreim.
Torkom titkaimat fuldokolva őrzi,
ragacshajam neont cikkázó denevérek cibálják,
Hínártestem szilánkokká vált.

Pipacsszámat kékre marta a hideglelés.
Kétségekben kicserepesedett ajkaimat
szavak jégesőcsonkjai felszabdalták.
Szirének mézszínű csobbanásai
bárgyú küklopszokká váltak bennem.

Igérem,
nem vet többé színes petárdákat bennem a fény,
halvány csillagaimból nem öntök többé tejutat,
savót nem látok többé szivárványnak,
szurkot soha többé kacagó éjszakának,
darócot nem hiszek láthatatlan kaftánnak,
lyukas sarut százlépő csizmának.
Igérem,
többé szitáló ködbe lehelve nem suttogok többé
kedvest toporzékoló jégparipák nyakába.

Szívemben kialudt tábortüzek,
meghaltak a vizek
kifújtak a szelek
bennem.
Pillámra nyirkos fal zuhan
imámra pogány sáskahad.

Kerékbatört pillanat
borotvája sikolt torkomba :
avarban pihegő, törött szárnyú,
bíbortollú
sasfiókám harmatcseppért könyörög.