Füst kavarog, s a lelkek odavesztek,
Elmúlt minden, ami volt, dicső, égi,
És a szív-hegyek olvadásba kezdtek.
Komor szavak folynak a számon még ki,
Fájó kérdésekre búsan felelvén,
De könny hull érte, tőlem, csakis néki.
Izzik még a jeges mámor hűs nyelvén,
De a lopott idill-csóknak már annyi
Szobámba nem tűz be se üdv, se vert fény.
Láttunk fény a nagy égen fölsuhanni,
Melynek szél tépte arany pántlikáját,
S belőle akart új koszorút fonni.
Pacsirta dalolt, ki kereste párját,
Hazugság volt annak igaz beszéde,
S az éj vetette rá kegyetlen árnyát.
Üzenem néki, vésse jól eszébe,
Ne keressen engem már soha többé,
S ne nyúljon a lét kénsavas vizébe.
Lelkem összeállt gabona-körökké,
Melyet piszkoltak, s rá madarak szálltak,
S kikaparták elmémet már örökké.
Kecskemét, 2012. április 20.
0 Megjegyzések