Megtanultam már, a könnyeimet takarni,
A gyengédséget nem várni, a szerelmet nem akarni.
Megtanultam nem sírni, ha fáj a szívem,
Hozzá szoktam, ha jön az idő, megyek innen.
A lecke jó volt, nem mondom, tökéletes élvezet,
olvasmányos, s az élet megszülte a képeket.
Példával mutatta, olykor ostoroz a múlt,
ha remélni próbálsz, körötted tüzet gyújt.
Nem nyújt segítő kezet, ha az kéne neked,
Kihasznál és nevet, játszik csak veled.
Beléd rúg, eltipor, biz kegyetlen a sors keze,
A magány és önsajnálat, hiteles eszköze.
Ha sírnál, de már könnyed sincsen,
S várnád, hogy végre rózsaszirmot hintsen,
Akkor kapod arcodba a legnagyobb pofont,
Kaján vigyorral mondja: - Ó te bolond!
Mit vártál komolyan, elhitted a szépet?
Tudd meg hát, lassacskán darabokra tépked!
Előnytelen küzdelem, nála van a fegyver,
Amivel minden csatát könnyedén megnyer.
Te csak ülsz, némán, ostobán merengve,
Életed lassacskán, a szemed előtt pereg le.
Vagy, aki vagy, voltál, aki voltál,
De alapjában véve, soha nem változtál.
Nem tűrted a magányt, ittad a szavait,
Hitted, hogy a hited majd csak felszabadít.
Itt volt az idő, kellett volna lépni,
De nem tetted, s szívedet, ezer ütés éri.
Fájni fog nagyon, szokj hozzá barátom,
Nem terem boldogság minden egyes faágon.
Feletted is ott lebeg Damoklész kardja,
Lesújt rád is meglásd, ha a sors úgy akarja!
Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.
