Budapesten született 1912. május 9-én.
Apja belügyminisztériumi titkár, császári és királyi kamarás, akit másfél éves korában elveszített.
1923-26-ban a kőszegi katonai alreáliskola, 1926-29-ben a budai
katonai főreáliskola hallgatója. A katonaiskola műveiben
magánmitológiájának meghatározó színhelye. Érettségi után beiratkozott a
budapesti egyetem matematika- fizika szakára, Fejér Lipót
tanítványaként szerzett végbizonyítványt.
Első írásai 1931-ben jelentek meg a Napkeletben. Egyetemi hallgatóként az Új Nemzedék munkatársa, 1933-tól a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztője. 1939-ben Babits közölte a Nyugatban A Drugeth-legenda című elbeszélését.
A háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, üldözötteket
mentett (többek között Vas Istvánt). A háború befejezésekor a magyar
szellemi élet megújítását tervezte, a Nyugat hagyományait folytatva. 1945-46-ban a Magyar Rádió dramaturgjaként dolgozott. Huszonöt év magyar irodalma címmel előadásokat tartott a rádióban, hangjátékokat fordított, és hangjátékot is írt (A Valencia-rejtély). 1945-től 1957-ig a Magyar PEN Klub titkára.
Az Iskola a határon című regényének 1948-ban Tovább élők címmel
elkészült első változatát maga kérte vissza kiadójától. A dogmatikus
irodalompolitika éveiben kiszorult az irodalmi életből, fordításokból
élt. A kitelepítéstől csak az írószövetség közbenjárása mentette meg.
Kényszerű hallgatása 1957-ben ért véget, mikor megjelent Hajnali háztetők című kisregénye, amelynek első változatát még 1944-ben adta közre a Magyar Csillag. Nagyobb mértékben írta újra az Iskola a határon című regényét, amely 1959-ben jelent meg. Alkotói módszeréhez tartozott, hogy műveit évtizedeken át csiszolgatta.
1960 őszén Ottlikot kitűnő fordításaiért az angol kormány
tanulmányútra hívta meg Londonba. 1969-ben megjelent elbeszéléskötetében
csak a könyv címét is adó Minden megvan volt új. Az egyetlen hosszabb terjedelmű műve, amely az Iskola a határon ikerdarabjaként készült, a Lengyel Péter gondozásában megjelent Buda, alkotás-lélektani
érdekessége és kiváló részértékei ellenére sem éri el a korábbi regény
színvonalát. 1981-ben József Attila-díjat, 1985-ben Kossuth-díjat,
1988-ban Szép Ernő-díjat, 199o-ben Örkény-díjat kapott.
1990. október 9-én Budapesten halt meg.
Írásmódjára kezdetben Kosztolányi és Márai, valamint André Gide volt a
legnagyobb hatással; Kosztolányit élete végéig mesterének vallotta. A
30-as évek végén, 40-es évek elején írt elbeszéléseiben alakult ki
sajátos írói látása és technikája: az élet és a művészet, a tényleges és
a kitalált felcserélhetőségének s egymással való helyettesítésének, a
nézőpontok és értékrendek különbözőségéről fakadó viszonylagosságnak, az
értelmezés és újraértelmezés állandóan ismétlődő kényszerének s végül
az események szeszélyes időrendje és a példázatszerű alapgondolat
közötti feszültségnek megélése és érzékeltetése. Ottlik számára a
központi problémát az Iskola a határon nyitó fejezetének címe így fogalmazta meg: Az elbeszélés nehézségei.
A Hajnali háztetők két festő és szerelmeik története;
vonzások és taszítások erőterében alakul sorsuk, melynek nincs semmi
tanulsága, vagy ha mégis volna, megfejthetetlen. Fikció minden: nincs
érdemi különbség aközött, ami megtörtént és ami megtörténhet. Az Iskola a határon katonaiskolája
az ország nyugati határán van, s őrzi a vár hajdani védőinek történelmi
példáját. Növendékei ismételten határhelyzetbe kerülnek, állandó
választási kényszerben élnek: az autonómia, szolidaritás és a behódolás,
a nyájszellem értékei között kell választaniuk. Tudatosítaniuk kell,
hogy az egyén magára van utalva, a külső kiszolgáltatottságot csakis a
belső függetlenség ellensúlyozhatja valamennyire. Nincs igazság és
törvény, csak kifürkészhetetlen gondviselés van; embernek maradni az
embertelenségben: olyan kegyelmi állapot, amelynek természetéről semmit
sem tudhatunk. A bizonytalanságot fokozza, hogy nem egy, hanem két
elbeszélője van a regénynek; az események különböző nézőpontból előadva
más és más, olykor egymást kizáró megvilágítást nyernek.
A Buda föltételezi az Iskola a határon ismeretét.
Szereplői részben ugyanazok; Ottlik a korábbi regény időkereteit mindkét
irányban meghosszabbítja. Ugyanakkor hiányzik belőle az Iskola a határon
áttekinthető rendje; csak az eleje és a vége van rögzítve, a közbülső
részek sorrendje majdnem tetszőleges. A regény önéletrajzi elbeszélője
csak akkor szüntetheti be tevékenységét, ha az író élete megszakad -
élet és művészi alkotás tökéletes összefonódását teremtve meg ezzel.
Ottlikot olyan szerzők vallják mesterüknek, mint Tandori Dezső és
Esterházy Péter.
„Az ő nyomán 'tudjuk', hogy az utcán járva-kelve még mindig a
boldogság finom, titkos kis láza bujtogat, hogy száz meg száz lehetőség
közt szabadon választhatunk; talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés
itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az
érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehessük a világot, ehhez nem
elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon
rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell
őrizni hozzá sértetlenül...” (Esterházy Péter)
„Az Iskola a határon-nak egy első változatát
megírtam 1948-49-ben, mégis visszavettem, már majdnem a nyomdából. Túl
vázlatos volt, nem jó. Amellett nem láttam volna sok értelmét elkezdeni
egy hosszabb publikációs tervet egy ilyen első kötettel, amit nem tudok
folytatni. Tíz év múlva aztán kénytelen voltam összesűríteni egy
regénybe, amit egyébként talán négy-öt kötetben írtam volna meg.” (Beszélgetés...; Próza) Az írónak - így az Iskola...
előtt megjelent - novellásköteteiben már olvashatók a mű kulcsjelenetei
(Apagyi, Halász Petár), és a visszatérő azonos szereplők, a színhely-
és motívum-analógiák posztumusz regényéig, a Budáig (1993) mutatják: Ottlik arra törekedett, hogy teljes életműve kerek egésszé váljon: „A
modern regényíró ... behatol a lírikusok tartományába. Egy nagy költő
életműve összefüggő egész - önéletrajzi jellegű: végül is azt mondja el,
mi az, amit fontosnak tartott életében, létezésében.” (Hosszú beszélgetés...; Próza).
A mű kétségkívül önéletrajzi vonatkozású; de míg a köztudat szerint az író alteregója Both, Medvéé pedig az „eszményeihez öntudatlanul hű” (Illyés) Örley István, Ottlik ennek ellentmond a Prózában: „semmi
hasonlóság nincs köztük. Semmi, egy-két megtévesztő külső körülményen
kívül. Örley szintén leszerelt, s a háború végén bujkált, mint Medve.
Viszont Both Benedeknek adtam kölcsön Örley tulajdonságaiból: a Medve
Gáborénál nagyobb realitásérzékéből, a környezetbe való jobb
beilleszkedő képességéből, szóval István józanabb, bölcsebb lényéből egy
adagot.”
Az „összesűrítés” következményeként többértelmű,
többféle magyarázatú, sokszólamú-soksíkú regény született. Műfaji
változatát minősítették (önéletrajzi emlékidéző) kamasz- vagy
fejlődésregénynek, példázatszerű nevelési regénynek; Tandori Dezső
véleménye szerint „kevésbé életrecept, mint inkább
érzékenység-iskola ez a líraiságában is markáns prózának megmaradó, ám
semmiképpen sem nevelődési regény.”
Az összetett elbeszélői helyzetet Medve fiktív kézirat formájú
önelemző visszatekintése, és az elsődleges narrátor, Both ehhez fűzött
kiegészítése, pontosítása eredményezi; polemizálása volt diáktársával („Valami célja volt ezzel a ferdítéssel”).
Kezdetben váltakozva, szinte párbeszédszerűen ’vitáznak’ - Medve pontos
’idézése’ viszont mindössze négy fejezet -, aztán Bébé nemcsak átveszi a
narrációt, de Medve belső világát is analizálja. Így a külső-belső
nézőpontok is folyamatosan váltakoznak, s ők maguk is több nézőpontból
látnak (’tízezer lelkük’ van). „A kétféle nézőpont nem kiegészíti, hanem hitelteleníti egymást”, Ottlik „szembeállítja az elbeszélőket”
(Szegedy-Maszák Mihály), mert egyetlen, még tudatosan hitelességre
törekvő múltidézés, sőt: történetmesélés sem lehet maradéktalanul
pontos.
Medve egyes szám harmadik személyben (magát M.-nek nevezve), kívülről
- és ezzel az eltávolító módszerrel eleve általánosítva - fogalmaz.
(Egyetlen, szó szerint idézett első személyű vallomása: összegzése
1942-ből, az utolsó fejezetben.) Az ő szólama hangsúlyozottan
’szépírói’; (halála után kézbesített) alkotása megformált és lezárt.
Bébé ugyan első személyben ír, világosabban, egyértelműbben fogalmaz,
nyitottan, a múltat a jelenből értelmezve - „Ezt sem felejtettem el a mai napig” -, de ő maga is átéli a pontos kifejezés lehetetlenségét. („Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom”; „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság, s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.”) És lehetetlen különbségeket tenni, súlyozni is: „Nem tudom biztonsággal kiválasztani, hogy melyik a döntően szükséges részlet, és melyik az elhagyható.”
A történetmondás technikai nehézsége, az események megismertetésének
gondja maga is a mű egyik alaprétege, a kommunikáció problematikussága
pedig kulcsmotívum - „néma gyereknek anyja sem érti...” -
és egyben kiindulási pont. Mivel a volt cőgerek foszlányokból, már
egy-egy mordulásból (jelentésrétegek sorát megkülönböztetve) értik
egymást, közös múltjuk felidézésével a mű azt is vizsgálja: hogyan
jutottak el a mögöttes érzelmi tartalmak szavak nélküli megértéséig, a
hazugság meggyűlöléséig, egész létüket meghatározó életfelfogásuk
kialakulásáig - bár mindezt nehéz „megmagyarázni egy idegennek. A
dolgok fontosságát s egyben a fontosság lényegtelenségét. Sok mindent,
amit megtanultunk valaha együtt. A világ hülye valószínűtlenségét”. („Mégiscsak
egy erkölcsi magaslatféle volt az a végső menedék, ahová
visszaszorított bennünket a neveltetésünk ...Akivel ezt meg akarnám
értetni, annak végig kellene élnie velünk együtt tízéves korunktól fogva
az egész katonaiskolai életünket.”)
Nemcsak a nézőpontok és a megközelítési módok váltakoznak, az
időszerkezet is bonyolult. Az apropó Szeredy és Both - látszólag a mű
keretének induló - találkozása 1957-ben, innen következik egy rövid
visszapillantás az 1944-es kémtörténet kezdetére, hogy aztán az
elbeszélő visszanyúljon minden későbbi történés kiindulási pontjáig:
mert minden akkor, ott és „úgy kezdődött, ahogy Medve kézirata”:
1923. szeptember 3-án, a határszéli kisvárosban, a hét másodéves újonc
katonaiskolába kerülésének napján. (A Lukács-uszoda és Nagyvárad
helyszínmegjelölése után Kőszeg neve ugyan nem, de utalások sora
elhangzik pl. az 1532-es ostromról; a 'keret' nem tér vissza a
befejezésre (csak a víz-motívum): az alreálos éveiket lezáró mohácsi
hajóúton fejeződik be a történet, a csillagos ég alatt, utolsó
cigarettájuk közös elszívásával.)
A történetmondás nem kronologikus a retrospekcióban sem („Történhetett jóval előbb is. ... Ámbár lehet, hogy ez nem aznap volt. Talán hetekkel később. Vagy egy másik évben”; „Mint meghódított birodalmat, nyeglén járom széltében-hosszában a letelt időt”). Az „életet nem folyamatában” és „nem folyamatosnak”
(Szegedy-Maszák Mihály) ábrázolja, az emlékezés (és az értelmező
elemzés) mechanizmusa, körkörössége működik, váltakoznak és egymásra
rakódnak a síkok. Az átélt, önállósuló belső tartam nemcsak az
időrendet, de az elbeszélés ritmusát, tempóját is meghatározza. A mű
tematikus szerkezetében az idő maga is témává válik: „Nem tudom
kifogástalan időrendbe szedni az eseményeket ... mindez s még sok más
is, amit majd el kell mondanom, egyszerre volt érvényes, egy időben ...
mégis, ha nem az időrend egymásutánjában mondom el a történteket, az
elbeszélés menete, amely amúgy is hajlamos önkényes értelmezések felé
terelődni, kikerülhetetlenül hamis hangsúlyok, egyoldalú szempontok,
esetleges, torz, részleges nézőszögek belekeverésével rendezi el az
anyagot; mert valamilyen ... rend mindig ráerőszakolja magát a
rendezetlen dolgokra; s talán éppen a lényeget sikkasztja el: a
rendezetlen dolgok még ismeretlen, valódibb rendjét.”
Az iskolában megélt idő maga is az átélt tartam: „... a
természetes időérzékünk eléggé felmondta a szolgálatot. Vakon
tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben, s hol úgy éreztük, hogy
egy helyben állunk, hol pedig mérhetetlen messzeségben láttuk magunk
mögött a nemrég múlt eseményeket... Tulajdonképpen csak kétféle napunk
volt, Schulze-nap és Bognár-nap. A létezésnek ezt a tovább már alig
leegyszerűsíthető ütemét néha megzökkentette a vasárnapi és ünnepi
szolgálatnak a hétköznapitól független beosztása...”; „csak rakódnak bennünk a napok, az órák, a percek: nincs más cselekménye az életünknek.”
A teljes részletességgel visszaidéződő első három nap, illetve a
kiemelten fontos első három (kiképzési) hónap elbeszélése mellett - „amíg múlt velünk, olyan nehezen múlt, hogy szinte önkínzás volt számon tartani a napokat” - a következő évekből csak néhány mozzanat idéződik fel. Az életükre döntő hatású ’katonaiskolai három év’ együtt pedig „egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére.” („Hogy
a mohácsi hajóúton miért éreztem azt a szívem mélyén, hogy mégis minden
csodálatosan jól van, ami van: ehhez nem elég, ami történt ... hanem
kell hozzá az előttevaló gyerekkorból tíz naptári esztendőnek a
körülbelül negyvenezer felnőttkori év tartalmával felérő anyaga”, Buda.)
Bonyolítja a szerkezetet és a lassúság képzetét erősíti Ottlik
jellemző módszere: ugyanazokat a mozzanatokat, többször visszatérve,
többféleképpen jeleníti meg, gyakran külső és belső nézőpontból is.
Először röviden említi, majd az erről felidéződötteket beszéli el, aztán
(szó szerinti ismétléssel vagy variáltan, új elemekkel bővítve) ismét
nekikezd a mozzanatnak, kiegészíti, részletesebben kifejti, majd az
ezekről eszébe jutottakkal folytatva halad tovább. Az előre-és
hátrautalások rendszerében olyan események köré szerveződik a mű, melyek
egyrészt meghatározók akkori helyzetük kiismerésében, életük
alakulásában, másrészt támpontot adhatnak későbbi tetteik,
magatartásformáik megértéséhez. (Bébé említi, hogy Medve egyszer meg
merte húzni a vészféket - maga az ’elkövető’, belső nézőpontból, 9
fejezettel később részletezi a jelenetet; Formes cipőjének
leparancsolási esete harmadszorra kerekedik ki - ez első találkozásuk
Merényivel, és később az is megvilágosodik, miért fontos egyáltalán új
bakancs szerzése; apró ’műhibaként’ először Marcell főhadnagy ejti ki
Öttevényi nevét, amiről Jaks Kálmán 1944-es szerepe és még akkor is
tartó némasága (majd ezer más) idéződik fel, s csak 3 fejezettel később
fejtegeti a körülményeket, okokat és következményeket: a panasztételt és
a kiközösítés eseménysorát.)
Jellegzetes a motivikusság, gyakran szimbólumértékű képekkel: ilyen a csillag-toposz és a „híres, már-már eposzi, egyben kegyelmi hóesés”, valamint, ennek ellentéteként, „az Inferno képzetéhez társuló” sár. (Balassa Péter) (A „hó-motívum
ellenpárjai ... melyek persze egymást feltételezve alkotnak kozmoszt: a
köd, az eső, a szél meg a sár, ... mindig az időrend megbomlásával
társulnak.”) „Innen, a legmélyebb bugyorból 'szokott' azután Ottlik a nagy epikusokhoz méltó ívet bejárni a csillagos égig...” (Balassa Péter). (Az Iskola... szerkezeti felépítése, ívelése - a Pokoltól a Tisztítótűzön keresztül felfelé... - az Isteni Színjátékot
idézi. Összehasonlítani más kamasz-tematikájú alkotásokkal szokták -
Proust, Alain-Fournier, Martin du Gard, Cocteau, Larbaud, Golding stb.
műveivel -, leggyakrabban (az azonos helyszín és a motívumrokonság
miatt) Musil Törless iskolaévei című regényével.)
A mű külső, első rétege a katonaiskolai gépezet működésének
bemutatása. Az eszményített gyerekkorból, a rendezettnek elfogadott
külvilágból („a kényeztető és elfogult anyai szeretet után”)
egy pillanat alatt egy idegen, zárt, kibírhatatlannak tűnő világba,
durva környezetbe kerülnek a ’nebulók’, a félelem atmoszférájába. („Akkor reggel még tudtam a világ rendjét, és értettem az egész életet; csak estefelé kezdtem először nem érteni” - „Ezzel
kezdődött életünk igazi zűrzavara ... most aztán olyan sűrű köd szállt
le - igaza van Medvének -, hogy ettől fogva minden összezavarodott; s
napokba, hetekbe telt, amíg annyira tájékozódni tudtam, hogy megtaláljam
a saját orromat. De ez már nem az én orrom volt. Én sem voltam már
önmagam.”)
A kiképző tiszthelyettesek megfélemlítő, feltétlen engedelmességet követelő viselkedésmódja - Bognár „néha-néha neki is ment valamelyikünknek...” - csak része a mechanizmusnak: ezt igazolják a levélfelbontások, a jól bejáratott kihallgatási módszerek - „egy hibátlan mintára ismer rá az ember”
-, a jelentések előtti főpróbák (a gyerekeknek nincs is lehetősége az
igazságszerzésre). A működtetők összetartoznak - a kiképzőktől a
tanárokon keresztül a parancsnokig -, és őrzik az iskola tekintélyét,
hírnevét. (A frissen érkezett gyerekek legelőször látványos,
megkülönböztető (főleg külső) vonások alapján jegyzik meg az új arcokat;
ezek a minősítések ismétlődnek, szinte állandó jelzőként: a nikotintól
sárgabajszos, Vas megyei tájszólású Bognár tiszthelyettes; a szelíd,
szőke, jóindulatú Marcell főhadnagy (magyartanár), a répavörös orrú
Dancsó őrnagy (algebra) stb.; valamint a veszedelmes Monsignor Hanák az
édeskés modorával és az őszülő halántékú, jóvágású Kovách Garibaldi
ezredes, az iskolaparancsnok.)
A fegyelemszilárdító tiszthelyettesek - akik „olyan hangon s olyan hangsúllyal beszélnek, mintha a világ hülyéi lennénk, kétbalkezes, ügyefogyott, bamba tökfilkók”
- az egész társaságot büntetik, így aztán az esetleges árulkodót,
feljelentőt, panaszra jelentkezőt mindenféle ürüggyel leckéztetik
(pokrócozzák, kilógatják) maguk a gyerekek is. („Nem álltam egyébből, mint szakadatlan szűkölésből és görcsös figyelemből, hogy megértsem, mivé kell válnom, mit kívánnak tőlem.”)
A látszólagos eseménytelenség (napi- és hetirend, csukló, zárt
rendben menetelés, gyakorlat, betegség) teljesen kitölti
mindennapjaikat, s a tetejében állandóan figyelni kell minden
rezzenésre, mert bármi veszélyforrás lehet. (A tanórák nyújtják
leginkább a nyugalom pillanatait - „Civil iskolás koromban igazán nem hittem volna, hogy ilyen derűs, szinte boldog hangulata lehet a tanóráknak” -, bár a figyelmetlenség ekkor is okozhat bajt (l. a Medve zsíros tanszerládájára tenyerelő Ernst alezredes esetét).
Újak a társak: Medve szemének barnasága bizalommal tölti el Bébét,
hálótermi tömpe orrú szomszédja jóindulatú gyereknek látszik (ő a „csöndes, béketűrő”
Szeredy). Figyeli a többieket, később neveket társít a jelzőkhöz, így
alakulnak ki az epitheton ornansok: a sűrű szemöldökű fiú lesz Formes, a
szeplős, puha: Orbán Elemér; a baltafejű: Homola. (Később már „álmosszemű, gúnyos-hideg arcú” Merényiről beszél; Czakó zömök, cigányképű; Drágh (az osztályelső) komoly, szigorú, barna képű; Zsoldos „vidéki színész képű” stb.; Bébének különösen ellenszenves a „rossz arcú, himlőhelyes, nyiszlett kis Varjú” és az „undok kis szűz Tóth”.)
Az itt használatos nyelv szintén ismeretlen (és civilek számára lefordíthatatlan), mert „más neve volt a legközönségesebb tárgyaknak is”; később az elsajátított új szókincs, „a
nemi élet és az emésztés köréből vett fél tucatnyi trágárság mindegyike
rugalmasan tudta pótolni a legkülönbözőbb igéket, főneveket...”. Sajátságos, „önálló érvényű, mással nem helyettesíthető kifejezésmód”, kommunikáció is működik: vigyorgás, lökés, ülepen rúgás - rengeteg érzelmi árnyalattal.
A kialakuló „háborgó, parttalan szürkeségben” mindig minden kezdődik elölről, s csak a vakációk ’világítótornyai’ fénylenek: „A
szabadság nem nagy kezdőbetűvel írott fennkölt eszme volt nekünk, hanem
a szó valódi értelme, a választási lehetőségek nagy bősége s a rabság,
tilalmak, kényszerek nagymérvű ritkulása.”
Az eseménysor fő vonulata a felszínen a vezető klikk - a rettegett Schulze ’kegyencei’ - hatalmának és bukásának bemutatása. („Engem is megvertek, Szeredyt is. Egytől egyig beletörtünk az engedelmességbe”.) Pedig „egyenrangúak
voltak mindnyájan, az újoncokat is beleértve. Semmiféle írott vagy
élőszóval kimondott törvény, szabályzat nem adott semmiféle hatalmat
Merényi vagy a Varjú kezébe”. (Egyébként - legyenek bár dzsentri,
katonatiszti csemeték vagy árvák - a származás, anyagi helyzet nem
számít közöttük, a pénztelen Jaks „legfeljebb” eladja „hat napi uzsonnakenyerét”, amikor Schulze búcsúajándékára gyűjtenek; Czakóéknál (ahol az apa tábornok, az anya grófnő) állapítja meg Bébé, hogy „az
ilyesminek semmiféle jelentősége nem volt. Colalto is gróf volt, Borsa
Lőrinc pedig báró, de még annyira sem vette tudomásul senki, hogy emiatt
különösebben gúnyolták volna őket.”) A magukat alulértékelőkkel szemben - Medve pl. kezdetben „a világon a leggyávábbnak és legnyomorultabbnak”, Both „újszerűen gyávának” minősíti magát - ők hihetetlenül magabiztosak: „szentül hitt önmagában, ez volt a Varjú titka”. (Békén hagyják Czakót, aki „bátor gyereknek született” és az állandóan sírva fakadó Tóthot, „aki mellesleg még pimaszabb önbizalommal hitt saját nagyszerűségében, mint Merényiék”.)
A többiek nem tudnak összetartani, nem állnak ki a másik mellett,
inkább struccpolitikával eltemetkeznek. Kényszerből, félelemből ezen a
szinten is elárulják a barátjukat (l. Jaks és Öttevényi, Halász Petár és
Bébé esete) - kialakul a látszatmorál, a mások előtti (barát- és
önmegtagadó) viselkedésmód; az árulót „saját bajtársai vetik ki”
(Öttevényit önfertőzőnek minősítik). A csomagokat fosztó, rabló maffia
mindenki más kezdeményezését, tevékenységét megakadályozza (rádiózás,
gyűjtések, írás), az alakuló kapcsolatokat nem tűrik, „összeesküvést szimatolnak”
mindenütt. A félelmüket kimutatók, az őket lekenyerezni próbálók
kiszolgáltatják magukat, s a bántalmazottaknak is célszerű megtanulni
nevetni saját magukon, együtt a többiekkel.
A lassú változások alig vehetők észre, pedig Tóth magánakciója csak lezár egy hosszú folyamatot: a Merényiék „talpnyaló külső körén”
is kívülrekedtek lassacskán megerősödnek. Amikor ugyanis a többszörös
alárendeltség és kiszolgáltatottság már kezd megszokottá válni,
védekezési taktikák alakulnak, észrevesznek apróbb örömöket (közös
éneklés, első hó), és az adott lehetőségek között kiépítik saját
világukat (kockás füzet, Mikulás-műsor; a focizásból kirekesztettek
atletizálni kezdenek és eredményességük aztán újabb lehetőségeket is
biztosít); egyre fontosabbá válik a belső élet, óvatos társkeresés
indul, közelebb kerülnek egymáshoz. (A Merényi-kör eltávolítását - épp
heten kerülnek ki - szégyellik, mert a Hanák-Tóth módszert „hazug, hamis dolognak” tartják.)
Mindez az élményi anyag - tapasztalat, megfigyelés - mindnyájuk számára egy életre meghatározó: „Talán
azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való
dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak”; „A
sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett a szívünk vagy inkább
valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók
tőkesúlya, s a világnak ez a keserű ismerete, ha le is lassítja nagyon a
vitorlánkat, de szilárdságot ad”; „Erős és szilárd tartalom ez az emberben ... a külsőbb rétegek, mint ez a mai civil életünk, már könnyű és csak játék”. (Mert „ha sokévi gályarabság után visszaengednek a világba: senki se csodálkozzon, hogy ott röhögve megnyersz minden evezősversenyt”, Medve, Buda)
A külső események belső következményeinek bemutatása a regény
legfontosabb rétege. Ottlik nemcsak a módszereket, hanem azok hatását is
vizsgálja: hogyan változik jellemük, hogyan alakulnak a kapcsolatok a
felszínen és rejtetten, milyen taktikák, reakciók variálódnak. Ahogy
megismerik önmagukat, társaikat és ’a világ szerkezetét’; nemcsak
rombolják, de építik is személyiségüket, leküzdik félelemérzésüket („...azóta
soha nem érzek pánikot sűrű ködökben, általános zűrzavarban,
világfelfordulások idején, bombázott, sötét városokban és vesztes
háborúkban, hanem csak zsebre vágom a kezem, és nyugodtan ácsorgok egy
helyben...”).
Az ellenállás és az alkalmazkodás lehetséges variációit mutatják a
magatartásformáik a nyílt lázadás változataitól (Öttevényi, Medve), a
teljes értetlenségtől (a ’bundás’ Apagyi) a tökéletes azonosulással
próbálkozókig (Czakó, Tóth, Drágh). Mindhárom - egyébként művész-hajlamú
- főhős az álmok világába menekül (Medve a Trieszti Öbölről és a
lovasról, Bébé Júlia-nagynéniről, Szeredy Barikáról álmodozik, de már a
külvilág, az otthon realitása is álommá válik a drillel szembesítve).
Hármuk alakulása áll az előtérben: alkatilag Szeredy a tudomásul vevő,
Both az alkalmazkodó, a mindenkinél sokkal érzékenyebb Medve - „valamennyien
éreztük a kiszolgáltatottság gyalázatát, de Medve valósággal
merevgörcsöt kapott ettől az egésztől, és utána teljesen megnémult” - a szembeszegülő (aki csak piszkálja az ételt, aki a „kivert tégláról rögtön a szökésre gondol” és akinek „csüggedt pillanataiban” a „könyv különös hatalmára” van szüksége).
Bébé „megfigyelni és megismerni” akarja az „itteni szokásokat”,
hízeleg, udvarol; felfelé ívelő pályáján egészen közel kerül a negatív
morális pólushoz (beállhat a focicsapatba, éjjel felmehet az órához,
csomagot foszt velük - Szeredyt hiába hívják!) - de „mindenből
hiányzott a régi keserűség éles, tiszta íze. S az elveszett
rosszkedvemmel együtt más is elhagyott. Eloszlott a köd, és nyomban
romlani kezdett a látásom”. Aztán az így már-már elvesző erkölcsi
érzékét nyeri vissza, főleg a kockás füzetüket szimbolikus gesztussal
széttépő Medve példájának hatására.
A Bébével közös titkokat őrző, béketűrő (de élatléta és igen erős)
Szeredy aktivizálódik, majd szembeszáll: teljesen szokatlan módon kiáll
Both mellett és megvédi.
S míg az évek folyamán az ő passzivitásuk megszűnik, a minden képmutatástól irtózó (így eleve életképtelennek tűnő) „érthetetlen, dölyfös, csökönyös, ideges, lassú”,
komplexusossá váló, lázadozó Medve önvizsgálatokat tart (erre különösen
alkalmas a háromszori fogda). Öttevényi ügyéről arra a felismerésre
jut, hogy bár annak kétségtelenül „igaza volt, de miként a
matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a
sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny
szerkezetekbe, mint az emberi társadalmak.” Saját szökése után, a
szimbolikus senki földjéről visszatérve már tudja, hogy átlépett egy
’határt’ (a gyerekkorét), ahonnan nem fordulhat vissza - és nem megy
haza az édesanyjával, „már késő”. Próbálkozik az alkalmazkodással, ügyetlenül is (l. Edelényi százados, Tóth), még néha „elveszti a fejét” (kihívja Merényit párbajra), de „a mozdulataival ... megtanult ő is gazdaságosan bánni”, és megfontoltabb, józanabb lett. („Olyan
világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket
is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, ... hogy valamilyen
különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal,
mint a szavak és a cselekedetek. ... A világ nem ért másból, mint a
hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek
határozott formája van”; ... de „fájdalmasan érezte, hogy
nem tud többé tudomást nem venni erről a világról, melyben a szavak,
tettek tökéletlen látszata uralkodik...”) Bébével a kórházban arra is rádöbbennek, hogy „mennyire szeretik egymást”; végül szinte mindenkit „a tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze” - Medve és Bébé majdnem egyformán fogalmaz (II. 11.; III. 25.) - „valami,
ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból,
fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami
talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.” Erkölcsi érzékük megőrzésével kialakul és erősödik biztonságérzetük (l. medvesapó); felismerik, hogy a „kiszolgáltatottságot a belső függetlenséggel ellensúlyozhatják.” („A mű világképében a belső függetlenség a központi érték, az erkölcsi érzék az értékhordozó”, Szegedy.-Maszák Mihály)
Ottlik „mindent rendkívülivé tud tenni” (Tandori);
előadásmódjára jellemző az aprólékos hitelesség, a pontosság, a
szemléletesség; valamint a felnagyítás, a pátosz és a szépítgetés teljes
hiánya. „Nemcsak az előadás fölényes biztonsága meg a látszólag
laza, kötetlen modor mögött a szigorúan tudatos művészi fegyelem és
takarékosság fogja meg az olvasót, hanem bizonyos művészi-emberi erkölcs
is.” (Rónay György)
„Aligha lehet tagadni, hogy Ottlik regényében az erkölcsi érzék
a keresztény hagyomány jegyében válik közösségformáló erővé. Bébé
zaklatott önvizsgálata éppúgy a Bibliára utal, mint Medve Gábor végső töprengésének ez a mondata: 'A kenyér nem elég'.”
(Szegedy-Maszák Mihály) Medve kéziratának talányos jeligéje (Non est
volentis, neque currentis, sed miserentis Dei; 'Nem azé, akinek arra
akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené', Szt. Pál, Róm.9:15-16)
- ez egyben az 1. és a 3. fejezet címe is - kulcs a mű jelentésének
meghatározásához: a kegyelmi állapotra, a sorsszerűségre-eleve
elrendelődésre utal. „A példázat valóban ellenszenvesnek tünteti
föl a törekvő önzést és a türelmetlen sietést, míg a könyörületes
megbocsátást egyértelműen értékké emeli, de egyszersmind olyan
eszményként fogalmazza meg, amelynek érvényesülési köre a regény
szereplői fölött helyezkedik el. ... A kőszegi védők példája ugyan közös
nevezőt teremt Medve és Both között, a regény végső fejezetei azonban
arról tudósítanak, hogy magatartásuk ismét távolodott egymástól. A
kettős nézőpont, mely a történet előrehaladtával közeledni látszott
egymáshoz, az utolsó lapokon ismét különválik. Bébé esetében a
keresztény távlat lehetősége ahhoz a meggyőződéshez vezet, hogy 'mégis
minden csodálatosan jól van, ahogy van', Medve viszont sokkal kevésbé
szemlélődő, beletörődő életeszményt fogalmaz meg: 'a világhoz nem
alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már
megvan benne, hanem hozzáadni mindig'. Elfogadni vagy cselekedni,
tudomásul venni vagy föllázadni: e két magatartás a könyv végén újból
felesel egymással, noha kétségkívül átlényegülten, magasabb szinten, az
erkölcsi érzéknek kétféle lehetséges megnyilvánulásaként.” (Szegedy-Maszák Mihály) Mert - a műből gobelin-regényt készítő Esterházy Péter szerint - „még
azt is mondja ez a regény, vagy nem is a regény, hanem egyáltalán
Ottlik létezése, hogy ez olyan mesterség, melyet nem elég tudni,
szeretni, ismerni meg csinálni, nem elég radikálisnak lenni, okosnak és
szakszerűnek: hanem még tisztességesnek is kell lenni. Ottlik valamiféle
méltóságot ajánl vagy kínál nekünk. Mert lehet, hogy az élet olyan,
hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell
kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut
kötni! Azt mondja, hogy van, amit lehet, és van, amit nem lehet.”
Forrás: Kulturális Enciklopédia
){kind=link}
0 Megjegyzések