a Madách köt görcsöt idegeimre,
Elvégre nem Tragédia, ha valaki mer,
Nyírbálta a szókat színesen Lucifer,
S egyre hozta rengetegét Attila és Kassák,
Hogy bágyadt valómnak, íme, megmutassák,
Ne legyek hát végre elhinni oly bamba:
Itt egyszerre bizony sok vagyok magamba.
Lettem hát levegő, sűrű, mint a pesti;
S pszichoanalízis-szavú, szarkasztikus Esti
Kornélok puhán kibélelt kérdező-díványa
Volt minden erőm, csak az a kétszínű fránya
Kép nyomasztott, terpeszkedve, mint a
Konyhakövön szétfolyatott smaragdzöld tinta,
De megsúgta, hogy Földünkön a legeslegfőbb munka,
A feljebbvaló éntől elkérni számunkra
A tudatot, ha kérdezik, van-e olyan holmi,
Mit belőlünk orvul el kell most vámolni,
Mondhassuk, hogy igen, furcsán büszkén, mintsem
Gyáván azt, hogy soha sem volt, és ezúttal sincsen...
0 Megjegyzések