Mária nem győzött hálálkodni. Walter zavarában a cipője orrát bámulta. Hamar összekapták magukat a gyerekek. Kristóf végzett elébb: sportcipő, sötét farmernadrág, valami idétlen angol feliratos póló volt az öltözete. Teréz combközépig érő, hússzínű testre feszülő divatos naciban, hegyes melleit rafináltan elővillantó ujjatlan ingben, nyakán aranylánccal, a „Tomb Raider”-ből ismerős Jolie-frizurával. Hajnalka vaníliaszínű, csípőjéről sejtelmesen aláhulló szoknyát, arányos felsőtestét kidomborító, mélyen kivágott türkizszínű blúzt vett fel. Szemeit és száját árnyalatnyit kifestette, dús hollóhaja szabadon a vállára omlott, csak a homloka fölött fogta össze ezüstösen csillogó pánt.
Walter a zsinagóga előtt talált üres parkolót; míg az automatánál jegyet váltott, a testvérek csilingelő nevetéssel, egymásba karolva a hangos Fő tér felé vették az irányt.
A hála emlékműve mellett felhúzott koszos-fehér sátorból kiszűrődő kakofónia bizonyította: a zenészek száz százalékon pörögnek! Körben a fém székeken ülve, többen állva, szép számú rajongó gyűlt össze. A Snétberger, Tony Lakatos, Vinaccia trió húzta.
Az alkony beköszöntével a xenon-lámpák fényében összeolvadtak az évszázados polgárházak, s a lábukhoz bújt üzletek villogó-tarka kirakatai. Lakatosék a sátor előtt rángó tömeg szélén álltak. Kristóf és Teréz vékony testének minden porcikája külön mozgott, Hajnalka ősi kecsességgel ringott a gitár, az ütősök, s a szaxofon taktusára. Walter a „művész-presszó” mélyéről két pohár alkoholmentes koktéllal jelent meg. Teri erotikus mozdulattal kortyolt belőle, hogy a bátyjának bizseregni kezdett a tenyere. Nővére rezzenéstelen arccal fogadta el, de az ébenszín szemek felragyogtak. A kehely tartalmát kóstolgatva közelebb húzódott Zoltánhoz. Aki nem sokáig nézte Tony Lakatos izzadó fejét, odaszólt a perpetuum mobilét játszó roma fiúnak:
- Kristóf, lecsúszik egy tequila? Délelőtt nem volt kedved inni. Gyere, meghívlak!
- Menjünk, ex-főnököm! Legalább a nap vége legyen jó!
A pultnál sürgölődő platinaszőke lány töltött nekik egy kalapkupakos üvegből. Ahogy illett: a pohár széle sóban megforgatva, ráhúzva a karika citrom. Kristófot végigmérve: húsos rózsaszín nyelvével megnyalta korall-pirosra rúzsozott ajkait. A fiút nem az ital okán árasztotta el a belső-meleg… A presszó fülledtsége vagy a térről beszűrődő latinzene volt kábító hatással, de érezte: ki kell mennie a levegőre.
- Zoli, ne haragudj, kicsit hallgatom a zenét! Kösz a tequilát!
- Ne köszönd! Ha meguntátok a bulit, itt megtalálsz. Hazaviszlek bennetek.
- Rendes vagy. Azért, sokat ne igyál!
- Menj csak! Bekapcsoltam a maligán-mérőt.
Künn a szaxofon érces hangja lázított; magyar, osztrák, szláv, zsidó, roma mozdult egyszerre: a közös gépszíjon-rángás Margarita-koktél bódulatára. A felajzott tömegben alig talált rá Terézre. Beszívott osztrák sráccal táncolt.
- Hol a nővéred?
- Nem´tom. Egy hosszú hajú csávóval bratyizott az előbb. Az osztálytársával a gimiből, a Ferences felé sétáltak.
Kristóf gyomra görcsbe rándult, a rossz előérzet csalhatatlan jeleként. Átlökdösődve a tömegen az idegessége fokozódott: a római szerelmespárt idéző szökőkútnál sem találta őket. Ide alig hallatszott a jazz zene; a külsikátor felől a heves szóváltás annál inkább:
- Kicsoda maga? Mit akar tőlem?... Tamás, szólj neki! Nem ismerem, hagyjon békén!
- Nem kell a pénzem, cigánykurva?! Akkor lenyomunk egy ingyen numerát! Ne kéresd magad, kokeró!
- Hagyjon! Engedjen el!... Tamás, segíts!
A fiú szeme hozzászokott a szürkeséghez, látta: két alak közt állt a húga. Az egyik – vállig érő bongyor hajú srác –, hozzászólt a segélykiáltás. A másik zömök, izmos felsőtestű, kopaszra nyírt alak; meglendítette a jobbját, a lány gyomrát találta el, aki összegörnyedt a fájdalomtól. Az izmos kar lenyomta a fejét:
- Oké, bébi! Megy ez neked!
Itt szakadt el a Lakatos fiúban a „fonál”. Felüvöltve a tar fejű mögé ugrott – s ahogy sáskaföld utcáin tanulta – ököllel teljes erővel a gerincére sújtott, majd visszakézből a döbbenten ácsorgó taknyost is falhoz teremtette. A kigyúrt fickó ívben meghajolva, ordítva térdepelt, fájó hátát markolva. Kristóf a halántékra célozva a végső csapást akarta bevinni, amikor az ő lába alól is kibillent a kövezet. Valaki elrúgta a lábait! Végig sem gondolhatta: egy bakancs a bordái közé mélyedt, aztán gyomron találta egyszer, kétszer, sokszor…
Annyit tudott kinyögni:
- Hajni… Szaladj!
Karjaival a fejét próbálta megvédeni az ismeretlen támadótól, gyomra felől
epeként tolult torkába a fájdalom.
- Hogy mertél egy magyarhoz nyúlni!
Érezte: nem sokáig tartja magát, kezei elernyedtek. A fejét sem védte. Új „láb” csatlakozott a rugdosóhoz. Az a vakarcs, Tamás! Az agónia szélén is azon mérgelődött: honnét termett elő a harmadik, aki így elbánt vele? Szemét elöntötte a vér, felrepedt a bőr a homlokán. Semmit nem látott, a fájdalmat sem érezte, annyit hallott: valaki felordított. Kisvártatva egy vékonyabb hang is nyüszíteni kezdett. A rúgások megszűntek. Egy mély hang szólalt meg:
- Hol tanultad: védteleneket molesztálj!?
- A cigánykurva szólított le! Azt mondta Fecónak, egy ötösért lecidázza! Jaj! Ne csináld, testvér! Rohadtul fáj! Eltöröd a kezem! – egy másik, hörgő hang is megszólalt a földről:
- Te áruló! Hagyd abba! Megtagadod Tangelith hitét egy dögevőért! Ne nyúlj hozzám! Áá!... Az a korcs strici kezdte, rám támadt hátulról! Jaj!...
- Mond ez a szó valamit: Arvisura? Felelj, te gyászmagyar! Tudjátok, mik vagytok? Két lábon járó szar, komcsik provokátorai!
- Ne! Ez rohadtul fáj!
Lakatos Kristóf hallgatta volna még a különös „beszélgetést”, ám tudatának „filmje” ezen a ponton megszakadt…
0 Megjegyzések