egyre erőtlenebb ujjain kapaszkodom
az örökítetlen kék fókuszán
keresem gyöngyös nevetésem
régmúlt ünnepi asztalt
abban az őszben száradt
minden vetésem hogy aratatlan
tavaszból nézzem
mások tavaszát
abban a zuhanásban repedt el
minden csontunk
a könnyűség váza törött el
és minden időváltozásra
örök köszvények fájnak
ezen az október tizenkettőn
újra a változtathatatlan időnek szegzett
fakírvágyak ölébe hullva
rovom új lapokra csontosodó
hiányod
0 Megjegyzések