Esik az eső. Némán halkan koppan az esőcsepp az ablaküvegre. Némán bámulok kifele. Egy hosszú, lassú sóhajjal búcsúzik a nyár… Hideg van, fázom, reszket testem-lelkem. Csendes, békés este van. Minden elszunnyadt, minden piheni fáradalmát. Szememet elkerüli az álom mesés, tarka, csodaszép pillangója. Nem nyugszik meg szememen. Mire megérinteném hirtelen tovarebben… Esik az eső. A pici cseppek szaporán szaladnak egymás után s a végén eltűnnek, összefolynak egy csepptengerben… Nézek kifelé, az ablakon át látom hogyan hullatja az ég könnyzáporát. Mindent elmosó, enyhítő, éltető vízfolyam ez. Könny nélkül kiszáradna a lélek is… Enyhítő, könnyítő folyam indul el belülről a bensőmből és feltör forró bánatcseppek formájában. Hagyom hadd folyjon. Legalább már nem feszíti a szív sebeit ez a könnyeső. Összetört szívem éles darabkái szurkálják, tépik, nyüvik lelkemet. Az elmosódó emlékképeket hagyom, hogy mossa fakítsa a bánattenger… Sír az ég. Sír a lelkem.
- Hogy történhetett ez?- zajong belül dühöng fülembe.
Tovább fáj a szív. Nem enyhíti az idő múlása sem…
- Hogy történhetett ilyen??
Már-már elvérezne lelkem-szívem iszonyúan sír bensőmben mégis az Úr lelke éltet engem…
- Miért? Miért? Miért? – kérdem én. - Mi jót tehetnék ÉN?
Majd szeliden, lágyan egy sebes, heges kéz nyúl felém és elveszi szívem mérgét. Kézbe fogja a szívem éles-hegyes darabkáit, elkezd kibuggyanni a drága, szent vére, de Ő nem teszi le. Nem teszi le a szúrós szívdarabkákat, hanem gyengéden bekötözi, összerakja, ami iszonyúan fáj nekem s vérem keveredik az Ő vérével. Érzem, ahogy elkezd buzogni bennem az Ő drága szent vére, mely az én bűneim, sebeimért is folyt a kereszten. Értem, miattam is ontatott ki régen… Nagyon szokatlan és fáj még az új élet, nehezen megy, indul be a bensőm, lelkem működése. Én tehetetlenül vergődtem mocsokban-szemétben, de Ő megmentett és lehajolt értem és örökké szeret engem… És ezt mondta nekem:
- ’’Felépítelek és felépülsz még Izrael szüze.’’
0 Megjegyzések