Életemben nem sokat sírtam. Utoljára hetedikes koromban eredtek meg a könnyeim, amikor kiválasztottak ministrálásra és én nem akartam. De azóta nem sírtam. Még akkor sem, amikor nagypapám meghalt és eltemettük. Tizenkét éve nem sírtam. Mostanáig. Az elmúlt éjszaka bizony könnyezett a szemem elég rendesen. Csendes, magányos sírás volt. Észrevétlen. Csak én tudtam erről. A családom már régen aludt. Halkan potyogtak az apró, különálló vízesések, és a sötétségben megcsillanva folytak végig az arcomon, hogy aztán megnedvesítsék a párnámat.
Mert most muszáj volt sírnom. Nem bírtam tovább. Valahogy ki kellett eresztenem a gőzt, hisz olyan sokk ért, amely már nekem is sok volt. Nagy a teherbíró képességem, sok mindent el tudok viselni, de most úgy éreztem, hogy a rendszer túl lett terhelve. Hát sírtam.
Nem találjátok ki, miért. Persze, hogy egy lány miatt. Egy lány miatt, aki nekem nagyon jó barátom. Sokan nem hisznek a fiú-lány barátságban, hülyeségnek tartják. Pedig létezik.
Ezt a lányt már régóta ismerem, de a barátságunk, az igazi barátságunk kb. két éve kezdődött. Az elmúlt években jobban megismertük egymást, és baráti szálak szövődtek közöttünk. Mindent tudunk egymásról, és tényleg mindent: a legapróbb dolgoktól a legkomolyabbakig megbeszélünk.
Ám a gondok ott kezdődtek, amikor észrevettem, hogy én többet érzek iránta szimpla barátságnál. Menthetetlenül beleszerettem. Ám azzal is tisztában voltam, és vagyok mind a mai napig, hogy ebből szerelmi kapcsolat soha nem lesz. Ezt elfogadtam. De attól még szar érzés. Nem is értem magam, hogy miért szeretek bele olyan lányokba, akik számomra elérhetetlenek. De ilyen vagyok. Bár ez még nem vígasztal.
Ez a lány – nevezzük Niobénak – egy rendkívül okos személyiség. Ugyanakkor pörgős, lendületes, bulizós csaj. Talán egy kicsit kicsapongó, de ez nem hátrány annak, aki tud róla. S én tudok erről. A testén kívül a lelke is gyönyörű. Számomra ő tökéletes. Tudom, hogy ezt már sok lányra mondtam, de Niobe esetében ezt máshogy értem. Úgy érzem, hogy ő a lelkitársam. Tudom, mit akar, mit érez, mitől szenved. Bár van egy kis probléma, hogy miért nem lehet az enyém: van barátja. Bár ha jobban belegondolok, ez annyira mégsem olyan nagy gond. Ugyanis a srác nem úgy bánik vele, ahogy megérdemelné. Ahogy bármelyik nő megérdemelné. Néha lekaparnám magamról a bőrt, amikor Niobe mesél néhány extrém dolgot. A pasi nem lehet ekkora bunkó, és mégis az. Pedig ha tudná, hogy mekkora kincset birtokol, tuti nem úgy viselkedne, ahogy. De Niobe szerint a pasik csak akkor kapnak észbe, amikor már elvesztették őt. Én ezzel szemben más vagyok. Nyilván követnék el hibákat én is, hiszen ember vagyok. De Niobe esetében nem ez lenne a helyzet. Bár én előnyben vagyok mindenkivel szemben. Ismerem őt. Nagyon jól. De alapból nem követném el azokat a hibákat, amelyeket a mostani barátja művel. Én kényeztetném és a lehetőségeimhez képest mindent megadnék neki. Elsősorban azt érzékeltetném, hogy szeretem, tisztelem és becsülöm. És bízom benne. Ez minden kapcsolat alapja. És annyira fáj, hogy így látom őt. És az is fáj, hogy nincs velem. S az is fáj, hogy nem ismeri fel bennem a lelkitársat.
Tudom, hogy nem vagyok Adonis vagy Brad Pitt, ó ezzel nagyon is tisztában vagyok. Ismerem a korlátaimat. Talán emiatt néz rám Niobe barátként. De ezt a szerepet már egyre nehezebben bírom. De vállalom, mert a barátságunk nagyon sokat ér, és többet annál, mint hogy bevallanám neki azt, hogy szeretem. Nem akarom elveszíteni, így inkább hallgatok. De ez a súlyos titok hegyként nehezedik rám. Ez a titok annyira súlyos, és már annyira bennem van legmélyen, hogy ezt az érzést már nem tudom kiirtani magamból. Inkább megvárom, míg magától elmúlik.
Azon már túljutottam, hogy szenvedjek miatta most is; de attól még a vágy bennem van. De azon még nem vagyok túl, azon a gondolaton, hogy egyszer az enyém lesz. Ezen az apró kavicson még nem léptem keresztül. Talán nem is merem megtenni ezt a lépést.
Még.
S hogy miért sírtam?
Miért most?
És hogy van-e értelme?
Azért sírtam, mert túlságosan szeretem. Már olyan régóta hordozom ezt a terhet, hogy már nem bírtam tovább és sírnom kellett. Elszakadt bennem a cérna. De a sírás nem szomorúság miatt volt, nem is a szenvedés miatt. Egyszerűen sírtam, mert úgy éreztem a szükségét.
És hát van-e értelme egyáltalán a dolognak?
A franc se tudja. Az eszem azt ordibálja, hogy hülye vagyok, felejtsem el őt, mint nőt, lépjek tovább, mert nincs értelme. A szívem viszont mást érez. A szívem, aki világéletemben mindig ellent mondott az eszemnek, még reménykedik. S mivel én alapjában egy romantikus lélek vagyok, egy örök álmodozó, inkább a szívemre hallgatok. Bár tudom, hogy meg fogom szívni a legvégén, de ki tudja mennyi van addig? És hát sok minden történhet. Így reménykedek. De hogy tényleg van-e értelme?
Nincs.
De ez nem érdekel.
Én végig megyek ezen az úton is, bár tudom, mi vár rám.
Végig mentem az úton. És azt kaptam, amire számítottam: semmit. Így legalább nem csalódtam. Persze, ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell valljam, még mindig táplálok gyengéd érzelmeket iránta. De csakis a lelkem legmélyén. Úgy érzem ennek ellenére, hogy túlléptem azon az utolsó kavicson is. De megkönnyebbülést nem érzek. Egyszerűen elmúlt. Persze, az is sokat lendített a dolgon, hogy nincs itthon. Külföldre ment tanulni. S hogy nem látom, nem állok vele napi kapcsolatban, sokat segített. E-mailen keresztül ugyan kommunikálunk, de az olyan személytelen. Ami persze most nem baj.
Mert így a láncaimat eltéphette. Már szabad vagyok.
0 Megjegyzések