Záhonyi István, pszichológus, egy idősödő ötvenéves férfi, akire ha az ember rá néz, hetvenre saccolja korát. Arca gondterhelt, fáradt, megnyúlt az idők során, és az ember, ha nála páciens, nem veszi észre, hogy magasról leszarja már az egészet. Elege van a folytonos felesleges nyafogásokból, a pitiáner gondokból, amivel páciensei nagy része traktálja. Valamiből viszont meg kell élni.
Emlékeiben néha-néha visszatér az-az öröm, ahogyan belevágott ebbe, hogy mások problémáin fog segíteni, hozzá fordulnak majd az emberek, és nem tagadta, szó szerint isteninek érezte az egészet. Az a tény viszont kárpótolta, hogy szinte bárki, aki hozzá jön, olyannyira tudatlan a gondokkal kapcsolatban, hogy a legkisebbet sem tudja megoldani, és ilyenkor mindig beválik a sablon duma, a „bízz önmagadban” a „meg tudod csinálni” és a „meglátja, minden jóra fordul”, magyarul néhány mondatért, és pár gondért, pénzt keres, ez az egy vigasztalta, szürke hétköznapjaiban.
- Egy újabb szürke hétköznap… - gondolta magában, miközben egy nő sírva mesélte, hogy a férje nem képes megérteni, hogy neki kell az a ruha. Lassan órájára nézett.
- Meglátja, minden jóra fordul. - mondta, de olyan nyugodtan, és magabiztosan hogy nem csak a nő, (aki erre abbahagyta a sírást) ha nem még ő maga is elhitte, majd a nő felállt, megköszönte, és távozott. Miután a nő kiment, arca megváltozott, már nem volt „bízz önmagadban” sugárzása, gondterhelt volt. Belemerült gondolataiba, „egy újabb szürke hétköznap…”, majd telefont ragadott.
- Icuka, van még mára valaki? – kérdezte Icukát, aki a hívásokat fogadta.
- Nincs, de kereste az imént egy bizonyos Kassák úr.
- Kassák úr? Nem Kassai véletlenül?
- Egy pillanat… de, Kassai, elnézést.
- Mit mondott, mikorra várható?
- Hatra.
- Rendben, köszönöm, haza mehet. – mondta és letette a kagylót.
Furcsa dolgok kavarogtak benne, máshogy állt ehhez a pácienshez, mint a többihez, talán azért mert régről ismerte, bár ismertségükhöz szavak nem nagyon kötődtek. Várta őt, és eközben gondolatai összekuszálódtak, már messze volt az „egy újabb szürke hétköznap” gondolat, majd hirtelen kopogásra lett figyelmes.
- Jöjjön be nyugodtan. – mondta, majd kinyílt az ajtó és belépett az új páciens.
- Üdvözlöm! – mondta a páciens, kissé zavarodottan, furcsa volt neki a helyzet.
- Kérem, foglaljon helyet!
- Igen, tudom, hogy megy ez. – mondta, de még mindig zavarodott volt, csak akkor enyhült, mikor hátradőlt, de nem csak ő érezte magát zavarban.
- Mik a gondjai? – kérdezte, és eközben, elfogta az a régi érzés, amikor kezdte pályáját, komolyan kérdezte, és érdekelte, hogy mi a gondja a páciensének.
- Hát… Hol is kezdjem? Hogy mik a gondjaim? – kérdezett vissza.
- Igen.
- Hát konkrétan a gondok. Túl sok, túl sok a gond, amivel nekem kell megküzdenem, nehezen bírom, belefáradtam.
- Meg tudom érteni. – mondta, és hosszú perceken keresztül hallgatta, miközben nem talált szavakat, nem tudott egy épkézláb mondatot alkotni, amivel meg tudná oldani páciense problémáját, és ő csak mesélt, és mesélt. Elgondolkodtatónak találta, és tudta, ez más, mint többi probléma, amivel eddig találkozott. Majd beszélgetni kezdtek, nem vették észre, hogy múlik az idő, és a végén csak ennyit tudott mondani:
- Örülök, hogy eljött, és higgye el, minden jóra fog fordul. – a páciens csak mosolygott, érezte, hogy ez most nem sablon szöveg, majd így szólt:
- Köszönöm, hogy fogadott, most már ideje mennem. – és mielőtt felállt volna, így szólt hozzá segítője:
- Siet?
- Nem igazán, miért kérdi?
- Meghallgatna? – a páciens ismét mosolygott, majd biccentett.
Záhonyi István, pszichológus, egy idősödő ötvenéves férfi, aki felhívta feleségét, hogy későn ér haza, aki végigdőlt a széken, ahogyan páciensei szoktak, és aki gondjairól beszél, mint ahogy az előbb ugyan ezt kollégája tette.
0 Megjegyzések