Ady Endre: Halál versek

Halál versek
Bevezetés
A Halál rokona Ady Endre Vér és Arany című kötetében jelent meg 1907-ben. Ez a vers adta Ady első halál-ciklusának -a kötet nyitóciklusa- a címét. Primitívsége, ahogy egyre azt ismétli: “szeretem…, szeretem…” és a paradoxon, amit kifejez -szeretem a halált, a betegséget- sokkoló; első olvasásra érthetetlennek tűnik. A nyugodt, magabiztos forma azonban fontos mondanivalót sejtet. Ennek a dolgozatnak az a célja, hogy értelmezze a halálmotívum jelentését a versben, hogy megfejtse, mi az az élmény, hangulat, vagy tudás, amit Ady kifejez versében a halál motívumával. Az esszé feladata ugyanakkor túl is nyúlik magának a versnek az értelmezésén, a versen keresztül megvilágíthatja azt a halálérzést, ami megfigyelhető Ady más halálos verseiben, megfigyelhető Ady korának más szerzőinél, sőt, más korok más szerzőinél is jelentkezik.
Jelentősége és összetettsége miatt a vers több szinten is értelmezhető: születésében közrejátszottak a költő életének személyes eseményei, tetten érhető benne a korszellem hatása, valamint jelen van benne valami koroktól független, általános igazság is. A vers összetettsége miatt az elemzés magán a vers szövegén kívül nem nélkülözheti más írók a verssel kapcsolatos észrevételeinek vizsgálatát, csakúgy, mint Ady életrajzíróinak információit a vers keletkezési körülményeiről, irodalomtudósok és művelődéstörténészek korrajzait és a témához kapcsolódó gondolatait, valamint Ady kortársainak releváns műveit.
Ady Endrének az ismételten kiújuló betegséggel, a gyakori egzisztenciális bizonytalansággal és a megsokasodó politikai támadásokkal küszködő költőnek alapélménye az elmúlás közeli lehetősége. Költészetének javarésze a halál közelségének tudatában születik.
“Földessy Gyula, – a legnagyobb Ady kutató – számba vette Ady költészetének valamennyi motívumát, kimutatja, hogy az Élet-Halál motívum a leggyakoribb és a legváltozatosabb egész életművében.”
Ady halálszemlélete költészetének alakulásával fejlődik, változik. Fiatalkorában a franciás, dekadens stílust alkalmazza: a Halál rokona ő, fáradt ember, aki lassan és készséggel süllyed a sírja felé. Azután mind gyakoribbak a vacogó rémület víziói, amikor a halál csakugyan jelzi közeledtét, betegségben és kifáradásban.
Ő is, mint Vörösmarty menedéket keres és talál a szerelemben: “De ha megyek, sorsom Te vedd el / Kinek az orkán oda-adta / A te tűrő, igaz kezeddel. “ – kéri Csinszkát a De ha mégis? című versében. A késői Ady számára a halál már nem fenyegető, titkos rém, hanem “Minden halálok fejedelme/ A meghívott Halál.” Elfogadja érkezését, ” Rám hull a legszebb trónnak fénye…” – írja A Meghívott Halál című versében. Szembenéz az elkerülhetetlennel, tudomásul veszi, mint az élet többi törvényét, és megnyugszik benne.
Az utolsó kötetekben az élteti, hogy tovább fog élni “ifjú szívekben s mindig tovább”, és még egyszer vízióba örökíti hitét: “Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény / De virágzás, de Élet és örök… “ – búcsúzik Az ifjú szivekben élek című versében.
Az elmúlás iránti vágyakozás versei végigkísérik Ady egész pályáját. “Temetés a tengeren című versében a halál” megszelídítésének” költői módja az, hogy az élet folytatásának látja: “Vörös bárkánk tengerre vágtat / S futunk fehéren és halottan.”
Másik lehetőség, hogy megszépíti, vonzónak érzi, a fáradt, beteg, menekülni vágyó lélek menedékének, otthonának: “Én a Halál rokona vagyok / Szeretem a tűnő szerelmet / Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy…” – írja A Halál rokona
című versében.
A Párisban járt az Ősz című versének különös hangzása és szinesztéziája teremti meg a közelgő halál elégikus, egyszerre tragikus és idillikus hangulatát. A szép őszi séta közben a Szajna felé a “rőzse dalok” a költő haláláról énekelnek. A nagy titok hatására, melyet az Ősz a költő fülébe súg, még “Szent Mihály útja” is beleremeg.
A Három őszi könnycsepp c. verse a népdalokra emlékeztető módon, a kapcsolatok és ellentétek finom fokozásával közelít a halálhoz. Az “Óh, be nehéz / Fölnézni a csillagokra,” és “Óh, be könnyű / Sírva, sírva leborulni” sorok ellentétével, a népdalok egyszerűségével fejezi ki a tehetetlen vágyakozást.
A Sírni, sírni, sírni című verse egy ősi siratóének fájdalmával érzékelteti a halál okozta megrendülést. Az elképzelt gyászmenetben a költő “remegve, bújva, lesve, lopva” néz az “idegen halottra.” A temetési szertartás közben a költő saját halálát is megéli:
“Testamentumot, szörnyűt, írni
/ És sírni, sírni, sírni, sírni.”
“A Nyugat másik két költőjének, Babits Mihálynak és Kosztolányi Dezsőnek pályája és költészetének értékelése a polgári humanista magatartás értékével, a liberális gondolkodás problémájával kapcsolódik egybe. Már az 1910- es években is eltér útjuk Adyétól, s az ő útjuk a Nyugatmozgalom egy másik lehetőségére, másik tendenciájára világít rá.”
Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: