Imádom a vasárnapokat, különösen, ha lehet ilyet mondani a vasárnapok késő reggeli időpontját. Miért is imádom eme napszakot? Nos azt hiszem, ezt bővebben azon kevesek számára szükséges kifejtenem, akik nem értik, miről is beszélek.
Itt a történet elején egy szót mondok: alvás. Nyilván annyira jó, hogy a vasárnapok ezen részén nem hogy nem muszáj, hanem egyenesen nem kötelező korán kelni. ( Manapság sokan ezt nem tehetik meg, úgyhogy amíg módunkban áll e szabadnapon lazítani, azaz megtehetjük, kicsikét lustálkodunk, addig egész bátran lelkendezzünk!)
Well / nos, szóval/ ahogy az angol mondaná, én és a mamuskám módfelett szeretjük húzni a lóbőrt a hétnek ezen napján. Ám nem volt, nem lehetett ez mindig így. Ajaj, nekünk is rendszeresen ki kellett pattanni az ágyból és haptákba vágni magunkat, mert az én papuskám nem volt hajlandó elviselni a kora délelőttbe nyúló alvásunkat. Ő kora hajnalban már a talpait koptatta, ami nem is lett volna baj - saját dolga, mit csinál a talpával - ,de nekünk sem hagyott nyugalmat. Össze - vissza, tappancsait jól padlóhoz verve csörtetett a lakásban. Ezenközben a függönyt százszor elhúzta, az ablakokat ötvenszer bevágta, a zsalugátert hatvanhatszor nyitotta ki és zárta be - e művelet alatt, mint az istenverés úgy zörgette azokat -, az újságot jó hangosan lapozta, s ezek mellett, megállás nélkül monoton búgta az : " ébredjetek már fel, mert bármikor beállíthat valaki s mit fog majd szólni, ha meglát titeket henyélni" című műsorszámát. Hangsúlyozom, ez harminc évig volt műsorra tűzve, s ezáltal nálunk ez már vasárnapi szertartássá avanzsálódott. Persze az évek folyamán mi is megelégeltük eme vaklármákat, de nyugodtan írhatnám azt is: csordulásig beteltek a söröskorsók.
Egykoron egy reggelen, ágyból jövet, hálóköntösben és pizsamában, forradalmi hangulattal fölvértezve álltunk a sarkunkra. Megkezdődött szunyókálásunk becsületének a védelme. Harci hévvel dörögtük jogos dörgedelmeinket, miszerint harminc év alatt nálunk még senki ember fia sem tette tiszteletét, így hát nem értjük: kedvünkre miért nem pihenhetünk? Vagyis, mi okból muszáj a nem létező látogatóknak és a négy falnak fölöslegesen díszmagyarban tisztelegnünk?
Erélyes fellépésünk úgy látszik, eredményhez vezetett, mert a hatalmas keltegetési arzenállal ellátott, karhatalmi ébresztő erőből sikerült egy megértő, szunyókálást hagyó, polgárbarát "testületet" varázsolnunk. Végül is belátta, nekünk valóban igazunk lehet, mert a harminc év alatt, vasárnap reggelente tényleg senki sem háborgatta kicsiny odunk meghitt nyugodalmát.
Ennek utána a következő hét vasárnap reggele nyugodalmasnak ígérkezett, úgy véltük, akár délig is durmolhatunk. Viszont előtte való nap estéjén figyelmeztettük a "keltegető gépünket", nehogy korán keltsen minket, és külön, újra és újra emlékezetébe véstük azt a tényt: harminc év alatt az ágyból még senki miatt sem kényszerültünk kiugrani!
Elérkezett a vasárnap reggel. Teljes békességben, azaz háborítatlanul horkoltunk, hortyogtunk, szuszogtunk, szőttük a délelőttnek szánt álmot. Sajna, ez az idillikus állapot nem tarthatott sokáig, mivel úgy fél kilenc tájékában megszólalt a csengő: ajtónk előtt szomszéd emberünk állt. Vesztünkre, elromlott náluk a gázkazán, s mivel azt hiányos, de annál lelkesebb szaktudása birtokában szétszerelte, összerakni már nem nagyon volt képes. Emiatt, útmutató gyanánt a mi kazánunkat kívánta tanulmányozni, azt gondolván, hátha így meg tudja oldani a problémát. Erre ijedtünkben csak úgy repültünk ki az ágyból, á nehogy azt higgye a szomszéd, mi még ekkortájt is dögölve henyélünk.
Az "ébresztőcsősz" pedig ezt látván gúnyosan felénk csak ennyit motyogott:
- Na látjátok? Nem hiába prédikáltam itt nektek, hogy vigyázzatok, mert előbb vagy utóbb még beállíthat valaki teljesen váratlanul!
0 Megjegyzések