S hogy hangod is
megölted bennem,
enyém a csönd:
csillagok messze hallgatása,
méltósággal kerengő
világegyetem,
spirális
semmibeforgás,
levelek nesztelen
bomlása,
s ahogy szalad
észrevétlen fű közt
a bogár.
Lélegzem,
veled ünneplem
új,
nélküled-magam.
Engem láss,
ez a minden,
darabom légy,
magam kiszakadt húsod -
tépett széleink
mentén érdes
varvigárok
nyílnak,
apró csokrokba
szedett egykori csókok
fakult csodái.
Most tekinteted
torpanás nélkül suhan
sejtem titkai közé,
sovány íriszem meg se látva,
ha érintenél,
átzuhansz határaimon,
lélek vagyok,
semmi több.
Itt állok dobogva,
halhatatlan, árva lüktetéssel,
s visszavágyom,
mikor semmi lehettem
súlyod alatt,
és nyögve haraptam a
szád,
embermód vegyültünk,
egymásból kitagadott
angyalok.
0 Megjegyzések