Körülbelül 20-30 éve még tele volt hittel, reménnyel, tettvággyal és – ahogy lehetett – tettekkel a magyar író, hogy változzon a rendszer, minél előbb, mégpedig jó irányba. Mi a jó irány? Az értékteremtő munka sokfélesége jó irány, ha teremtett értékeink nem széthúznak, s el innen messzire, hanem itt fejtik ki felszabadító hatásukat, itt segítik a nép, a nemzet felemelkedését. Az irodalomban is a sokféleség a jó irány, de a jó irodalmak között az a jobb, amelyik az olvasó irányába húz, az olvasó felszabadulását segíti elő.
Nagy az író szabadsága, de nem annyira nagy, amennyire sokan visszaélnek vele. Trükköznek, szaporítják a homályt, csinálják a balhét, jópofiskodnak. A lélek és a világ sötétségében nem a világosságot keresik, a rosszaságban nem jóságot, az ocsmányságban nem szépséget és tisztességet, a lesújtóban nem a fölemelőt, a gyűlöletben nem szeretetet, a halálban nem az életet, az életben nem a szerelmet, a háborúban nem a békességet, ellenségekedésben nem a barátságot, hanem mindig mást. A jó irodalom győzni akar. Először is engem akar megváltoztatni, aki művelem, másodszor meg akarja változtatni a rossz világot. Műveivel az író igyekszik feltárni, tökéletessé tágítani a fogyatékos valóságot, csillapítani akarja örökös nyughatatlanságát, a valóság mindent elsötétítő mély fájdalmát. A megbékélést keresem én is, de nem azzal a valósággal akarom megbékíteni magunkat, amelyben élnünk kell, hanem a költészet valóságával, az evilági valóságnál egy magasabb, tökéletesebb valósággal
A mai irodalom sokféle ugyan, de túl gyakran nem az olvasó érdekében sokféle. Az író azt hiszi, azt írhat, amit akar. Az ilyen írásokban, szövegekben, idézőjelbe tehető versekben, túl gyakori az érdektelenség, a közöny, a rejtvény, az üresség. Az ilyen irodalom gyakran semmi. A szabadság felelősségéről sok szövegelőnek sejtelme sincs. Az interneten, a tv-ben és a rádióban, gyakran az irodalmi lapokban is, túl sok formában és felüleleten jelenik meg, kap teret a merkantil divatdiktatúra. A hagyományos értékteremtő irodalom egyre hátrányosabb helyzetbe kerül. A nehezebb helyzet a hagyományos irodalom még nem elég állhatatos, fiatal művelőit is könnyen elfordítja az értékteremtő munkától. A könnyeb érvényesülés lehetősége folytán nem egyszerűen értékelhagyó lesz belőle, hanem beáll az értékpusztítók táborába. Pusztítani könnyebb, mint teremteni. Pusztítani ördögi. Teremteni isteni. Ma nagyon könnyű árulóvá lenni a művészetben is. Irodalmunkban az olvasó egyre kevésbé számít. Egyre kevesebb olvasója van a magyar irodalomnak. Az író szabadságából egyre jobban hiányzik az egyensúlyteremtő felelősség. Az irodalom végképp lemond az olvasóról? Átengedi népét a politikának? Akkor jaj nekünk!
Illyés Gyula régi hasonlata szerint az irodalom és a politika együtt olyan, mint a római szekér. Egyik kereke a politika, másik az irodalom. Ha egyáltalán igaz ez a tetszetős hasonlat, akkor ez a római szekér törött szekér. Egyik kereke erre, másik arra gurult el alóla. A szerencsétlen hajtó pedig,legyen akár császár, akár rabszolga vagy szabad ember, foghatja a fejét. Bármelyikük nyakatörött ha azt gondolja az útszélen ülve: olvastam volna inkább, s a maradék hétmilliárd ha meghallaná és követné a bűnbánó szekeres sóhaját, versenyzés helyett tehát ha a könyvet választaná, akkor a világ még talán megmenekülne. De hát mindenütt túl sok a felelőtlen szélhámos.
Mostanában túlzásig eluralkodott az embereken, az egész emberiségen a politika. Az irodalom pedig még csak nem is törött római szekér, hanem a politika ismert szemérmes vagy szemérmetlen szolgálólánya. Ráérős idejében e szépség olykor igen eredetien, már-már művészien izgatja az izéjét.
Netes-nemtelen édenünkben, hedonizmusra természete folytán hajlamos, potenciális olvasónkat legkönnyebben a lilaságot termelő fürge modernek, avangardok, posztmodernek érik el. Előbb, mint a hagyományos művek írói. Ott a műélvezethez elég olykor egy rövid benyomás, egy kis összekacsintás, okosnak tűnő, felületes gúny, itt azonban meg kell dolgozni a komolyabb esztétikai élvezetekért. Nem mindegy ám a műnek sem, hogy az olvasó a fejét emeli-e vagy a seggét riszálja.
Mit művel tehát az irodalom és a politika külön-külön vagy együtt, mikor az ország szekere benne van a sárban? Hol ezek az urak, hol azok az elvtársak – mondhatjuk: hajtók – versengenek az olvasó kegyeiért? Mióta nálunk is kitört a demokrácia, az olvasó hol ilyen, hol olyan választási cédulát meg névsorokat olvas. Tudjuk, hogy az urak és az elvtársak halálra fenyegetik egymást, aztán a kulisszák mögött összeröhögnek. Mit csináljon a megcsömörlött szegény hitehagyott? Kinek higyjen? Kit válasszon? Nem tud választani. Nem hisz senkiben, semmiben. Higyjen az irodalomban? A konainizáltakban? Miért pont a szabadságban szenvedő írókban higyjen? Bízzon a halhatatlanokban? A fiatal tehetségekben? A fiatal dilettánsokban? A pozicióba ültetett kidobó legényekben? Végtére is a mai magyar valóság milyen szinten és milyen mélységben jelenik meg a magyar szépirodalomban?
De hát mi az irodalom? Öreg barátaimmal 1989-ben hétfőnkét Tamási Lajos Pagony utcai házának teraszán találkoztunk, beszélgettünk, az ország sorsáról álmodoztunk,mint valami összeesküvők. Az Oly sok viszály után című antológiát készítettük elő a forradalom 33. évfordulójára. A kötet előszavát többször megrágtuk, ki-ki hozzátette a saját gondolatát, szavát, mondatát. Az ország sorsáról, demokratikus jövőjéről álmodoztunk. Tamási barátilag gyakran ugratta Molnár Zoltánt, „nagy légvárépítőnek” nevezte. Ott volt egyszer-többször Bárány Tamás, Czine Mihály, Cseres Tibor, Dékány Károly, Fekete Gyula, Gergely Mihály, Göncz Árpád, Kuczka Péter, Kunszabó Ferenc, Molnár Zoltán, Varga Domokos. Már csaknem kész volt a reménnyel teli előszó , Levél az Olvasóhoz! –, melynek utolsó egy-két bekezdése így hangzik: “Akár cselekszünk, akár csak gyötrődünk, mindenképpen a nemzet jó vagy rossz sorsának alakítói vagyunk. // Népünk most bizonyára talpra fog állni. De legbiztosabban úgy, ha minden fia talpra áll. // S az írók helytállása nélkül csonka lenne jelenünk és holnapunk: ez nem csupán esztétikai feladat, hanem naponta való kézfogás az olvasóval: a néppel. (Cseres Tibor ekkor jelentőségteljesen felemelte a mutató újját, s ezt mondta: – A végére ezt írd: „Mert az irodalom a nemzet emlékezete és várakozása”. Az Oly sok viszály után előszavát a Móricz Zsigmond Baráti Kör írta alá, 1989 októberében.
Miközben az igen demokratikus elvtársak és urak hatalmi harcaira rámegy az ország, mit csinál az irodalom? Mai irodalmunk hasonlít még valamennyire Móricz Zsigmond vagy Sánta Ferenc magyar irodalmára? Baj, hogy nem hasonlít? Hogyan és miért változott ennyire? Csupa újítás, avantgard mindenütt? Az irodalom már nem a nemzet homályos emlékezete? Várakozik-e még íróira a nemzet? És az írók mire várnak? Kik mondják el majd és kiknek, mi történt, mi történik itt?
Én itt is elmondom barátaimnak és ellenfeleimnek, hogy mai rendszerünk nem segíti elő, hanem gátolja az író és olvasó naponta való kézfogását, a magyar szépirodalom terjedését. Az író ír, az olvasó azonban nem olvashat még akkor sem, ha olvasna. Az állam kevés pénzt ad a könyvtáraknak könyvre, a könyvtárellátás nem működik, vagy inkább csak a kanonizáltak érdekében működik. Az ezer sebből vérző rendszerben a pénz elfolyik . Az író hiába írta meg kötetét, a könyv nem jut el az olvasóhoz, a könyvtáros nem rendel az új könyvből. A Hét Krajcár 3 idei könyvéből a Könyvtárellátó ezen a nyáron összesen 28 példányt rendelt. (A működő magyarországi könyvtárak száma 2010. december 31-én összesen 3580, ebből önálló könyvtár 1699, ellátott települési szolgáltatóhely 1881. A szervezeti egységek (a könyvtárakhoz tartozó fiók, letéti könyvtár, részleg, a felsőoktatási intézmények nem önálló kari, intézeti vagy tanszéki könyvtára) száma 2509. (Forrás: NEFMI statisztika)
Albert Zsuzsa Éghetetlen mint a főnix című kötetéből 19 példányt adott el könyvtáraknak a Kelló. Ez a könyv beszélgetéseket tartalmaz a századforduló jeles alkotóival: Erdélyi Zsuzsannával, Erdélyi Ilonával, Harsányi Istvánnal, Varga Domokossal, Mészöly Dezsővel, Kiss Tamással, Ujfalussy Józseffel, László Gyulával, Tornai Józseffel, Illés Árpáddal, Fekete Gyulával.
Költészetellenes korunkban Baán Tibor kitűnő Visszajátszás című verseskötetéből 3 példányt, Benke László: Az Élet szerelme c. verseskötetéből 6-ot rendeltek a könyvtárak.
A könyvterjesztés mai rendszerének nem kell összedölnie, hiszen romokban hever. Szellemi és anyagi energiáinkat elpocsékoljuk, elpocsékolják. Az állam szűkmarkúan vagy bőkezűen rossz rendszerbe szórja el az adófizetők pénzét. A részletek nem illenek egymáshoz: “Minden egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban, / Minden egész eltörött.”
Mit mondjak a Márai-programról? Azt, hogy felháborító igazságtalanság? Az. Vagy azt mondjam, örülök neki, hogy egyetlen egy könyvünket, V arga Domokos Kutyafülűekjét megvették? Örülök neki. És a többivel mi lesz? Nem fogadhatom el, hogy Móricz Zsigmond, Csanádi Imre, Tamási Lajos, Bárány Tamás, Gergely Mihály, s mindazok az értékes szépirodalmi kötetek, amelyeknek a kiadásába a Nemzeti Kulturális Alap és más támogató meg a kiadó pénzt fektetett, nem jut el a könyvtárakba, az olvasóhoz. Mi lesz a magyar irodalommal, könyveinkkel? A magyar irodalom halálát készítik elő? Mi lesz velünk?
Mi lesz velem, ha elmondom az igazat? Ha elmondom, amit mindenki tud? Nem közlik a verseim? Közlik is, nem is. Nem kényeztetnek el a szerkesztő urak. Rendben van, fiatalok, előre! Nem adnak támogatást a könyveimre? Nem adnak. Nem adtak válogatott verseim kötetére, a Veszteségre 2005-ben. Nem adtak új kötetemre, Az Élet szerelmére sem, 2011-ben. Ne tévesszen meg senkit, hogy bele van írva támogatóként az NKA neve. Mikor megkaptam a levelet, melyben közlik: „nem nyert”, azt gondoltam, elküldöm a kurátornak, lássa a dedikációm: ez az az időközben elkészült könyv, amelyre nem adtak támogatást. Nem adnak támogatást a Hét Krajcárnak egyáltalán? Legutóbb már szinte gyáltalán nem adtak. Csak négyből egyre. Koldusbotra akarják juttani a Hét Krajcárt? De hiszen koldusboton tartják elitől fogva. Ez már így sorsszerű. El kellene menni bankrablónak, csakhogy a státuszok beteltek, a legnagyobb bankrablók, a bankvezérek, verhetetlenek. Az volt a legjobb, mikor Cseres Tiborral elmentem bálba, de hiába kértük fel a vezérigazgatót. Micsoda felejthetetlen csokornyakkendője volt! És még mindig nem akasztották fel. Csak nem miattam juttatják koldusbotra az egész magyar irodalmat? A nagyobb rész koldusboton él, kétségtelen, mint az ország. Nem csoda, hogy ez sem tud felelős lenni önmagáért, se másért: se népéért, se nemzetéért. A kisebb rész, vagy ha úgy tetszik: a kisebbség, nem is kér a felelősségből. Őt ez az egész nem érdekli. Csak az írás érdekli, a könnyed csevegés, a pénz meg a hírnév. Hát ilyen nagy az író szabadsága.
Öreg barátaim, a Móricz Zsigmond Kör írói meghaltak szinte mind. Eltűntek, ismét eltűntek a szemünk elől, / pedig már-már körvonalazódtak,/ megfoghatókká, leírhatókká váltak,/ végeredményben büntethetővé, /ha lett volna törvény, mellyel az igazság /lesújthatott volna a gonoszokra. / Maradt minden a régiben tehát, / összekenten, elmaszatolódva, tettenérhetetlen, / fényben és sötétben törvényekkel védve. /Az áruló dögök / tehették és teszik is a dolgukat: / hatalmasodnak, gazdagodnak, lopnak és rabolnak, / önzésük mértékét költők, napszámosok, rabszolgák, / munkanélküliek, rabokat szülő anyák, / az univerzum gondolkodó és becsületes munkásai, / e jó haszonnal olykor meg-megritkított népség / nem tudja elképzelni sem. / Nem tudom elképzelni őket én sem, / az alakváltoztatókat, /az anyjukat és apjukat is meggyalázókat,/ pedig már-már itt voltak a szemem előtt, /kezem ügyében, csakhogy nálam jobb és tudósabb /humanista barátaim is lemondó legyintéssel /költöztek el a másvilágra – tőlük még vártam / különleges tetteket, /úgy szerettem őket, / mint Jézust a tanítványai, /s a legtöbbjük megtörten, / betegen, egykedvűen távozott. / Köztük a legtisztább még erőt vett magán, / a hétgyerekes apa / reményt kínálva mosolygott a halálra is, /az meg, ki a legjobb és számomra a legelső volt köztük, / kit én kezdettől a legerősebbnek, legfiatalabbnak, legszelídebb báránynak, /legtisztábban látónak láttam, /beleőrült végül az üldözési mániába, /minthogy valóban üldözték, / harminchárom éven keresztül. / Nincsenek meg hát ők sem. / Irántuk szeretet zaklatja fel gyakran a lelkem, / a gonoszoknál is gonoszabbak pedig, / kik azt akarták elhitetni velem, hogy ők a barátaim, /a barátaim pedig ellenségeim, / pontosan tudták, hogy mit cselekszenek. /Irántuk emésztő gyűlölet ég a szívemben.
Mindenesetre valóban sok-sok tehetséges, szeretetben erős, hűségben és tisztességben bátor fiatal írót, költőt látok a magyar irodalomban, valóban sokat. Bizakodjunk!
2011. július 22.– augusztus 5.
0 Megjegyzések