Izzik a határ, forr a lég,
tombol a nyár a délibáb fölött.
Belehullámzik a horizont
játszi alakod csalva elém.
... Itt láttalak utoljára.
Bágyadt sárgarigók
sürögtek a fűben,
tikkadt verébhad
ugrándozott a porban,
"amelyből vétetett."
Áldj meg engem! - kértelek.
Sokat búsult fejem
emeld magadhoz,
had teljen friss reménnyel
az én bohó lelkem!
...
Aranyszín glóriát
vont köréd az alkony;
A fény te voltál,
te voltál minden
az új élet kezdetén.
Sápadt áhítattal
ittam szavad akkor.
Ájult-remegőn vártam
a Jelet: még élhetek,
van élet az újrakezdés után.
"Noli me tangere",
fáradt vagyok - mondtad,
s meghaltál értem,
a hitem elhagyott;
bár szebb voltál, mint valaha.
Tested vérbe fagyva.
Kézfejedről csöpögött léted
a mohó föld elnyelte,
- azóta színes a szivárvány -
s én szárnyra kaptam.
0 Megjegyzések