Harminc évvel ezelőtt egy három hetes lengyelországi körutazást tettem férjemmel és a húgával hármasban. Úti céljaink között szerepelt többek között Zakopane, Krakkó, Wieliczka, Varsó, Torún, Bydgoszcz, Gdansk, Katowice. Minden helyen találkoztunk eszperantistákkal, kérésünkre szálláshelyünket általában ők szervezték meg számunkra.
Varsóban felkerestük Dr. Zámenhof Lajos Lázárnak, az Eszperantó nemzetközi nyelv megalkotójának sírját. A temető messze volt az utolsó villamosmegállótól. Sokáig gyalogoltunk. Így, már nagyon boldogok voltunk, amikor megtaláltuk az egyébként nagyon szembeötlő síremléket.
Ott viszont eszünkbe jutott, hogy elfelejtettünk virágot hozni, hogy ezzel tiszteljük meg az ott nyugvót. Sógornőm és én ott maradtunk, a férjem visszament a városba virágot venni.
Az idő borongós volt. Rábeszéltem a férjem, hogy vigye magával az esernyőt.
Amíg ő távol volt, mi az időt nézelődéssel töltöttük. Sógornőm a sírok között járkálva nézegette:csak héber betűs írásosak-e a sírkövek, vagy van-e latin betűs is és az milyen nevű, van-e virágos sír,…stb. Én, a sír mellett állva szemléltem meg a temetőnek onnan belátható részét. Láttam, hogy az egyes parcellákat fák, bokrok vagy évelő növények, élő sövény választotta el egymástól.
A sírok köze apró Visztula kaviccsal volt behintve, ezeket rendezgette, gereblyézte a gondnok. Férjem távollétét már sokallni kezdtem, amikor a gondnok a „pán” (férfi, az úr) felől érdeklődött tőlem. Az ujjamon mutatva a gyűrűt mondtam „pán” és a sír körüli kavicsos porba virágot rajzoltam, majd az ujjaimmal mutattam, hogy a pán elment. Az ember intett, hogy megértette és továbbment.
Nem sokára, amikor már a szél erősen fújt, a napot a viharfelhők végleg eltakarták, visszajött. Először az ég felé, majd egy lapos tetejű ház felé kezdett mutogatni. Ő nem értett eszperantóul, én lengyelül. Azt viszont megértettem a gesztusaiból és az égre tekintve, hogy fedél alá kell húzódnunk, mert mindjárt leszakad az ég. Szóltam a sógornőmnek aztán követtük a gondnokot. Az épület, ahová bevezetett bennünket, belülről nagyon egyszerű volt. Hosszú asztalok mellett hosszú padok állottak. Sorban a fal mellett voltak elhelyezve.
Az asztalokon füstszürke terítő. Semmi dísz. Azt a benyomást keltette, hogy valamilyen kápolna vagy gyülekező hely lehet.
A gondnok egy idő múlva egy fehér damaszt abrosszal tért vissza és intett, hogy ott ehetünk is. Mosollyal köszöntük meg a gondoskodást, de a gyakori „pán” emlegetésünkből megértette, hogy várjuk a férjemet és addig nem eszünk.
Közben zuhogni kezdett az eső. Mire elállt, és az ég kiderült, megjött a férjem.
Amíg korábban a sír mellett álldogáltam, felfedeztem rajta hat kis darab követ. Azt hittem, valamilyen gyermek, talán a gondnok unokája játszhatott ott és ezek az ő játékai lehetnek.
Elgondolkodtam mit is játszhatott ő, a kis köveket kettesével sorba rakva. Nekem úgy tűntek, mint a gyerekek. Ejnye, - gondoltam nincs velük felnőtt. Kerestem egy tőlük nagyobbacska követ és mint egy tanító nénit vagy más felnőttet, a sor végére tettem. Amikor a gondnok a házba beinvitált, a kövek felé intett. Nem tudtam mit akar mondani, de elszégyelltem magam, hogy talán illetlenséget követtem el ilyen komoly helyen. El akartam venni az én saját kövemet, de a gondnok nemet intett kicsit mosolyogva. Gondoltam nem akarja az unoka meglepetését elrontani, amikor majd az újabb kövecskét meglátja. Így maradt ott a síremléken a hetedik kő. A hetes szám a magyaroknál szerencsés szám. Végeredményben a magyarság hét törzse foglalt hazát magának időszámítás után a kilencedik században 896-ban. Miért is ne maradhatna ott hetediknek az a kő?
Férjem a virágot meghozta. Elvittük Zamenhof sírjára. Aztán megebédeltünk a kis épületben majd a gondnoktól elköszönve visszatértünk a városba.
Ezelőtt öt évvel kórházban feküdtem. Az ágyszomszédom egy ide, Miskolcra férjhez ment lengyel nő volt.
Mivel éppen műtét után voltunk és nem ehettünk, így lengyel és magyar ételekről, lengyelországi és magyarországi utazásainkról beszélgettünk.
Tőle tudtam meg, hogy a lengyelek által „flaki”-nak nevezett étel, ami nekünk nagyon ízlett /1976-ban / a magyar pacalpörköltnek felel meg.
Azt is tőle hallottam, hogy az épület, ahová az eső elől behúzódtunk, a sirató ház volt.
És végül azt is tőle tudtam meg, miért intett nekem mosolyogva tiltást a temetőgondnok, amikor az én nagyobb kövecskémet vissza akartam venni Dr. Zámenhof Lajos Lázár síremlékéről.
Izraelben ma is él egy ősi szokás: ha nincs kéznél virág, az elhalt ember sírjára a látogató egy követ helyez ott járta és tisztelete jeleként. Ez a szokás még a sivatagi vándorlások idejéből származik. Hiszen, a sivatagban a kő inkább kéznél van, mint a virág.
0 Megjegyzések