Csurgó-puszta Dombóvár és Kurd között található, Tolna megyében. Az 1950-52 években egy nagyon jól működő állami gazdaság üzemelt ott. Foglalkoztak cukorrépával, káposztával, uborkával és paradicsommal. Ezekkel a nővényekkel holdak százai voltak bevetve.
A tanév végén a tanító nénink kihirdette, hogy lehet a szünetben menni napszámba Csurgó-pusztára, cukorrépát kapálni, uborkát szedni. Az utcabeli lányokkal, fiúkkal jelentkeztünk is a Községháznál. Úgy 20-25-en lehettünk. A megbeszélés után pótkocsis traktorral, úgynevezett vontatóval szállítottak el bennünket a szülőfalumtól Gyulajtól körülbelül 14-15 Km-re levő pusztára. Korán reggel volt az indulás, minden nap 6 órakor a Községháza elöl. Nagy nehezen felkászálódtunk a vontatóra és elindult a pöfögő traktor velünk Kurd fele, ahol a faluvégen a kurdi fiatalokat szedtük össze. Az út nagyon élvezetes volt, mivel az akkori útviszonyok miatt többet voltunk a levegőben, mint a pótkocsi alján. Persze ez akkor minket nem izgatott sokat nevettünk, viccelődtünk egymással. Félnyolcra érkeztünk Csurgóra, és a gazdasági épületek között végre leszállhattunk a kissé rázós szállító eszközünkről. Ott megreggeliztünk a magunkkal vitt ennivalóból, ami szalonnából, paprikából, és zsíros kenyérből állt. Többen hoztak magukkal lekvárt azt a bolti lekvárt, melyet annak idején Hitler szalonnának becéztünk. Nagyon jó íze volt, kissé savanykás de szerettük. Oda jött hozzánk a pallér, felírta mindenkinek a nevét és elirányított bennünket a cukorrépa földre dolgozni, gazolni, kapálni. Ebédre fel lehetett iratkozni és így már délben főtt, ételt kaptunk. A gazdaságnak volt egy jó konyhája, az udvaron jól megtermett szederfák voltak, és azok alatt terítették meg a hat-nyolc darab asztalt. Így ebédünket a szabadban a jó levegőn fogyasztottuk el. Nagyon jól főztek az asszonyok, volt gulyásleves, káposztás tészta, darás tészta, pörkölt tarhonyával. Mindig délben kongattak a konyha előtt és akkor mi a földekről, irány a gazdaság. Az ebéd nekünk mindig ízlett, mert éhesek voltunk. Igyekeztünk is enni, mert annyi volt a légy, hogy nem láttuk az asztal tetejét. Pedig hetente kétszer is permetezték őket. Egy óra után irány vissza a földre. Most paradicsomot szedtünk, nagy ládákba, a pallér most nem volt velünk. A fiuk ezt ki is használták és megdobáltak bennünket paradicsommal. Olyanok lettünk, mint a piros pipacs, volt nagy nevetés, sikongatás. Délután öt óráig tartott a munkaidő, ekkor a föld végén megjelent értünk a vontató. Fölmásztunk, egymást felcibálva elhelyezkedtünk, hogy legyen miben kapaszkodni. Hazafele is ment a viccelődés, éneklés és persze a levegőbe való repkedés. Emlékszem azt énekeltük, hogy: Esteledik a faluba, haza kéne menni… A kurdi faluvégen leraktuk a kurdi barátainkat és irány Gyulaj. Hét óra körül érkeztünk haza. Szüleink kérdezték, hogyan telt a napunk, én nevetve meséltem el, hogy a fiuk miképp dobáltak meg bennünket a paradicsommal, és milyen jól néztünk ki.
Örömmel jártunk Csurgóra napszámba, kerestünk egy kis pénzt a nyári szünetben. Úgy éreztük, ettől vagyunk már valakik mi gyerekek, mert tettünk valamit az asztalra.
Nekünk 60-70 éveseknek ezek a dolgok szép emlékek maradtak. Nem tudom a mai gyerekeknek lesznek-e ilyen emlékeik a gyerekkorról? Nem hiszem, hogy a televízió nézés, a diszkó emléke maradandó emlékeket hagy majd bennük. Miről mesélnek majd ők a gyerekeiknek, az unokáknak?
Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.
0 Megjegyzések