Késő-nyári napsütéses idő volt, mikor elkezdtük az egyetemi előadások látogatását. Felszabadultunk a középiskolai órák szigora és az érettségi vizsgák izgalmai alól, és akinek olyan kincse maradt a háború után, mint egy kerékpár, a fizika és kémia előadásokról azzal száguldott végig a Simonyi úton és a Nagyerdei körúton az anatómia előadásokra. Tehettük, hiszen autó nem zavart bennünket, nem volt forgalom. Ha villamossal vagy gyalog mentünk, néha egy-egy évfolyamtársunkkal beszélgettük végig az utat.
Eci barátnőm szívesen vette annak a fiúnak a társaságát, akit barátságos, meleg tekintete miatt bársonyhercegnek neveztek mások. Én embernek hívtam. Mindig segítőkész, nehéz körülmények között is mosolygó volt. Ebédre hozott zsíros kenyerét szó nélkül odaadta egy éhes öregasszonynak. Ha valakiből, belőle biztosan jó orvos lett volna. Rajta kívül álló okokból kimaradt az orvosi egyetemről.
Öten lányok, akik egy iskolából kerültünk ide, legtöbbször egymás mellett ültünk az előadások alatt. Áldozatkész évfolyamtársunk, Zoli már korán reggel fogta a tanterem ajtajának a kilincsét, hogy biztosítsa nekünk a helyet az első sorokban. Megérte a nyugdíjas éveket, de az aranydiploma osztást már nem.
Ugye, nagyon jó élni? - kérdezte, aki közülünk talán leginkább élvezte az élet szépségeit. Egyetemi évei alatt is dolgozott. Az így kapott fél fizetésből tartotta fenn magát. Orvos korában már nagyon vágyott ez igazi otthonra. Akkor, amikor a munkások is csak kiutalásra kaptak új Csepel kerékpárt, saját autót szeretett volna. El is indult 1956. őszén, hogy mindezt megszerezze valahol a nagyvilágban. Saját írógépe, orsós magnója már lett, részletre vásárolt kis autója is. Ma már elfogadják a diplománkat külföldön, de akkor még sokat kellett tanulni és dolgozni érte.
A nagyon vágyott autót fáradtan vezette.
Fázom, - ez volt az utolsó szava.
Ha hinni lehet a tudósok jóslatainak, sírját elmossák majd a szökőár miatt tajtékzó óceán hullámai.
A vizsgák idején tanultunk szorgalmasan. Könyvet, jegyzetet nehezen lehetett szerezni, egymás segítségére szorultunk. Néha velünk tanult Ricsi is. Nyakán vékony aranyláncon kis keresztet hordott. 1948-ban még lehetett viselni. Ötöd éves korunkban őt is katonaorvosnak káderezték 15 évre, ahova bizony egyikőnk se vágyott. Másnap reggel kellett volna indulni, hogy ebben a megtiszteltetésben részesülhessünk. A nyári meleg estében a villamos peronjáról közölte velünk a jó hírt Ricsi, hogy nem kell másnap jelentkezni. Ezt Nagy Imrének köszönhetjük! Alig akartuk elhinni, hogy ez igaz lehet. Biztosan nem nagy dicsőség, jóformán semmit nem tudtam Nagy Imréről, de akkor nagyon hálás voltam neki.
1956-ban Ricsi is szabadabb lehetőségekre vágyott. Amerikában dolgozott haláláig. Az unokái talán már meg sem tanulják a mi szép nyelvünket.
Szöszit, ha nem mondtuk is ki, irigyeltük egy kicsit. Apja érdemei miatt ő fizetést kapott a klinikán azért a munkáért, amit mi, szakkörösök csak lelkesedésből végeztünk. Röntgenesként dolgozott még nyugdíjas korában is. Tenyerén a bőr berepedezett a röntgen ártalomtól. Az 50 éves érettségi találkozón minden áron részt akar venni,- közölte a volt osztálytársaival a kórház kertjében való séta alkalmával, három nappal halála előtt.
Élettan szigorlatra a tanulmányi osztályon írtak ki bennünket. Abban az évben jött Debrecenben az a rendelkezés, hogy erősen rostálni kell a vizsgákon a hallgatói létszámot, mivel sok a túlkoros beiratkozott hallgató. Első nekifutásra a tanulócsoport nagy részét el is tanácsolta Went professzor úr a vizsgán. Következő kiíráskor Szöszi, Laja és én ismét egymás mellé kerültünk.
-Mi az, maguk már megint itt vannak? – dörrent a professzor úr hangja?
Laja ritkán jelent meg később az évfolyam találkozóinkon. Tavaly hallottuk, hogy kórházban van, megoperálták. Kívánsága szerint hamvait a Bodrogba szórták azon a helyen, ahova szívesen járt horgászni.
Katira mindenki úgy emlékezett, hogy jókedvűen kacagott még a gondokon is, és kifogyhatatlan energiával a jótékonykodás megtestesítője volt. Vele gyakran találkoztam. A múlt év márciusának utolsó hetében beugrottam hozzá, hogy megkérdezzem, kérni fogja-e az aranydiplomát?
Onnan, ahol diplomát se akartak adni, csak valami oklevelet, miért kérnék aranydiplomát? – válaszolta.
Feküdt a sezlonon. Pihenni vágyott.
Pár nap múlva eredménytelen műtéten esett át. Ereje elfogyott. Temetésén rengeteg virággal borították a sírját, akikkel jót tett életében.
Eci minden nyáron vendégül látott bennünket a párommal vagy a családommal együtt. Egy augusztusi estén gyönyörű kertjükben beszélgettünk, amit nemrég még a férjével együtt gondoztak.
- Hol keressük őket, akiket nagyon szerettünk, és már nem lehetnek közöttünk? – kérdezte. Talán a csillagokban?
Egy húsvét vasárnap reggelén csengett a telefon. Azt gondoltam, szokás szerint Eci köszönt bennünket. De a testvére szólt: Eci tegnap örökre itt hagyott minket.
Irén távol lakik ugyan tőlünk, de tartjuk a kapcsolatot. Ketten élünk az öt lány közül, akiktől az intézet kertjéből vágott egy-egy szál piros rózsával búcsúzott Szalay professzor úr a sikeres fizika szigorlat után.
Akikkel együtt vettük át az aranydiplomát, megállták a helyüket az életben, ahova a sors vezette, vagyis a tanulmányi osztály irányította őket 1954-ben. Többen már unokáik sikereinek is örülhettek.
Apám akkor vette át az aranydiplomát, mikor a nagyobbik unokája első éves lett az egyetemen. Az én aranydiploma osztásommal egy időben kerül egyetemre a nagyobbik unokám. Ők már utazhatnak bárhova és büntetés veszélye nélkül haza is jöhetnek bármikor. A magnót, videót, számítógépet olyan természetességgel kezelik, mint mi az alumínium kanalat a menzán a segélycsomagból való darált földimogyoróval megszórt főtt tésztához. Mégis szeretném remélni, hogy itthon találják meg majd a boldogulásukat.
0 Megjegyzések