A tolószékben ülve mosolygott előttem először anélkül, hogy szája elé kapta volna zsebkendőjét és a földet nézte volna. Belső derűvel mosolygott önmagán, hogy milyen nyomorult a combnyaktörés után, hogy pépes diétát javasolt neki az orvos meg rezgő kocsonyát sószegényen, hogy fegyelmezetten tolja kocsiját rezzenéstelen arcú diakonissza ápolónője és hogy már megengedhet magának egy önmagáért való dicséretet: derék ember a fiad. Érezte, hogy ezt még meg kell mondania, mert ez az utolsó alkalom, hogy feloldja bennem azt az ellenállást, amit szavai sokszor kiváltottak bennem. Sokat perlekedtem vele magamban, ha általam arra méltatlannak ítélt tetteket dicsért. Mit tudhat ő az asszonyok, az anyák szenvedéseiről?
Azóta megtanultam, jaj, ha egy idős ember hirtelen szelíd és kedves lesz. Közeleg az örök, mindent feloldó csend órája.
Először egy tanítási órán tett próbára, be tudja- e bizonyítani, mennyivel értéktelenebb az életben való helytállásom, mint azoké a derék gyerekeké, akiket ő a szorgalmukért, akarásukért és nem egy esetben a külsőségekben igénytelenségre való törekvésükért becsül.
Felszólított, hogy a pad mellett állva ne nézzek a karórámra, mondjam meg, melyik szám mellett van rajta piros folt?
Szólni nem mertem, mert én zöld foltra emlékeztem a négyes szám mellett de ezt nem mondhattam egy ilyen tekintélyes tanárnak.
Na látod- szólított vezetéknevemen szokása szerint néma várakozás után- milyen rossz a megfigyelő képességed, kedves. (Ez az utolsó szó nála erős elmarasztalást jelentett.) Nem tudod, hogy zöld folt van a számlapon, és nem piros- szégyenített meg az osztály tanulói előtt.
És ez a mondata lett az egyetlen ajándék, amit kaptam tőle. Ha nehézséggel találom szemben magam, megpróbálom, hátha legyőzhetem pontosabb megfigyeléssel.
0 Megjegyzések