(„Új Hold – Új Király!”)
Amikor Atilla Népével a Duna termékeny mo-csarát Napkeletről először elérte: megtorpant.
De nem a Nagy Víz volt, ami megállította - látott és gázolt Ő már ilyet, hisz uralta Őt a Don, a Volga.
És nem is a Római Limes parancsolt „megállj!”-t Neki. (No, hiszen, ha Róma pa-rancsolhatott volna Atillának, megtette volna már régen!)
Hanem a fura látvány, ami Szelíd és Szi-gorú Tekintete elé tárult – az megállította.
Odaát, messze, a Nagy Víz megannyi ka-nyargós ágán túl – a vizeken itt is, ott is meg-megvillant még kevéske alkonyi fény -, a dom-bos-hegyes látóhatáron a Lenyugvó Nap bí-borban fuldokolt. De mint valami fáklyák vagy még inkább mécsesek élénk narancsszín (és fehérrel és kékkel telt) apró lángnyelvei: a látóhatár fekete peremén kis fények lobban-tak.
Azok ott nem örömtüzek, s nem is jelző fé-nyek - vagy ha igen: hát nem sok jót jeleznek – érezhette a szemlélő. Atilla érezte is.
A Húnok hallgattak, csak Lovaik höhögtek
s föl-fölnyerítettek a hirtelenül hűlő, nyirkos alkonyatban. A Nép Java meg: Húnok és Mogyeriek – Lovak Népei – értettek a Lovak Nyelvén. Most hát mind izgatottak voltak.
És hát A Nap-Király? Az Atya, Az Ata, Ete? Vagy ahogyan becézték: Atilla, az „Atyácska”, Ethel, Ethelle?
Gondolataiba merült - új, nagy gondba: aggasztotta a kép… az az „odaáti”. Aggódott Népéért, Népeiért.
Mert „szárnyas szavakban” ugyan leírták Neki százszor is fecsegő diplomatái, hogy mi-lyen lesz a Vég: a Határ, a Terminus – a római „Limes”: Európa és Ázsia Határa és Átjárója, a Nagy Tranzit. - Ő meg persze hitte is meg nem is, amit ezek elbeszéltek, el is képzelte meg nem is, mit mesélnek…
Mert nemcsak okos volt (sőt: még bölcs is), de Benne volt már Ősei Ereje: hiszen Nála volt A Kard - régóta Nála volt. Ám kétely attól még támadt benne – mint métely –, s amikor kétely környékezte meg, hát… ha jobbat nem is, annyit tudott, hogy e perctől kétfelé vág majd az esze: döntenie kell először is egy „átmeneti” megoldás mellett, „csak”, hogy időt nyerjen. Hogy azután végig tudja gondolni a súlyosabb kérdéseket…
Ám Atilla most mégis szinte szempillantás alatt dönt: Kémlelő Rajt küld Odaátra, úsztas-sanak át a Dunán Túlra a koromsötét éj feke-te leple alatt és hallgassák ki a római legiókat, lessék meg az őrtornyokat: melyiket őrzik? melyiket nem? …S amelyiket igen: mennyien s hogyan? …S hogy: éberek-é, elég éberek-é vajon?…
Széles Dunának partinál
rege rege rajta
túl napnyugat, innen kelet
rege rege rajta –
széles Dunán túl és innét –
rege rege rajta –
néznek kemény farkasszemet! –
rege rege rajta…
- dalolja Utlil, Táltosok és Sámánok Elseje. A Népből meg rá, hogy: Huuújj! Huuújj! Hu-hu-huújj! Ha-haaaj!
Nosza! Induljon hát az a Raj!
Fürkésszen ki mindent, amit lehet – ezt is, azt is! …s még azt is, amit nem lehet!
De mindennek előtte: tudják meg, mik azok a fura tüzek…
Atilla A Raj Harcosainak kiválasztását és vezetését Féltett Gyermekére, az Ifjú Zoltára, Fogadott Fiára, Szultára bízza - ez a vakmerő-ségig bátor fiú még sohasem csalta meg, s bizodalma szerint nem is fogja soha.
Hát így rendelkezik: A Fürkészeknek, ha leszáll az éj - s így télidőn hamar leszáll -, rög-vest indulniuk kell, de térjenek is vissza még Napkelte előtt – ne lássanak meg semmit ró-mai tornyokból az őrök, vagy a legiók germán és szkláv csatlósai és hűbéresei; meg ne tudják - még ne most tudják meg -, hogy megérkeztünk: Góg és Magor és Hunor és Ménrót Népe, Nimród Népe.
Az Újhold hajszálvékony ezüstsarlója las-san, de mind fényesebben és élesebben emel-kedik az Égen:
„Új Hó’dd - Új Kerál!”
„Új Hold - Új Kerály!”
„Új Hold - Új Király!”
– hallatszik innen is, onnan is – de min-denünnen! - Öreg Magyariak szólása az esté-ben…
Ám amit Mindenki megbámul, az mégsem A Hold: Hún és Tenger Magyar, Szkláv és Germán, Római és átállt Görög – sokaság Gót és Gepida, Germán és Alán és a magát Avarnak nevező népség – és a Thrák és az Albán és az Aithióp - és még ki tudja, hány: oly sok nép és nemzetség, ki tudja, hányan, ki tudja mind:
Hadúr-Csillag!
Vérszemű Csillag!
Hadakozó!
- mert az Ég Boltozatára véres-veresen és narancsosan és ragyogón nehezedik ím A Test, amit a rómaiak így neveznek: Mársz.
S hát hogy úgy megbámulják?!
Még szép!
Hisz jó három Holdhónappal későbbre várták, hogy adná meg A Jelet (ahogyan szok-ta is volt minden esztendőben) tavaszi hadjá-ratok indítására. No de hogy a télvíz beállta előtt?! - Ilyenről még a legvénebb varkocsos és hajfonatos és lófarkas Húnok, sem a szelí-debb és nyugodtabb természetű Mogyeriek sem regéltek…
A Téli Napforduló előtt járnak tizenkét nappal éppen: sötét a Világ, …tán nincsen is világ…
Tüzeket, fáklyákat, de még mécseket sem gyújtanak hát ezen az éjszakán, éppen csak a sebtiben hatszögekbe rendezett társzekerek közé terelik azt a kevés lábasjószágot, amit A Dunáig elhajtottak – Marhát, Juhot, Kecskét javarészt a Tiszánál hagytak – az Őr-Szemek meg jobbára Lovukon alusznak majd, aho-gyan teszik is mindég Hadban.
Amúgyis szokatlanul enyhe az idei tél – beszélik is Az Éltesebb Harcosok, A Vének –, tán mert délnyugati szél fúj meg délkeleti: a Zefír az, a Zephyrosz.
„Tán csak nem az a Kis Nyugoti Tenger, az Ádria-Hádria küldi ezt a lágy-langy szelet? No, az lesz az: a Máre Ádriáticum.” – mondja a bi-zánci görög írás-tudó is, Ata egyik diplomatája – „…a dalmata tenger, helyesebben megmond-ván: csak tenger-öböl…”
Furcsálkodnak is mind: Húnok és Mogye-rek még soha nem érezték eddigelé ezt az é-melyítő illatot.
Lovaik sem.
Szépek ezek a hatszögek: mint méhkaptár-sejtek – gondolja a hun tábor fölött vitorlázó Turul. S már látjuk is a képet az Ő röpte szem-szögéből, az Ő szem-magasából. (Az Ő szemé-vel? Látunk mi még majd többeket, különbeket is.)
Atillát meg aggasztja egyre ez az enyhe és lágy-langy szél. Hallotta pedig, hogy ez lesz majd a Végeken - a Terminusnál? a Limesnél! és föl is készült valami hasonlóra. Valamire, amit elképzelt…Mert elképzelni el tudott Ő bármit, amit Szárnyas Szavakkal festettek elé…, miért támadt akkor most mégis baljós érzése ebben az alkonyatban?
Talán a Határ miatt? Hogy határ a határ? Hol a határ?
Gondban van aztán a vörös-fényes Hadúr-Csillag miatt is…
Hanem a legnagyobb gondja úgyis az lesz, hogy megtudja: mik azok a különös tüzek a nyugati látóhatáron?
És leszáll az éj.
És éjszaka lesz.
Éjszaka van. Az éj komor.
Atilla még ébren van, már félálomban: a szeretteire gondol.
Sátrában parányi tűzhelyen: csak parázs - lázas agyában: lángnyelvek!
Úgy érzi: alig tudja kivárni a pirkadatot. Úgy érzi. - Mikorra átadja magát az érzésnek: elalszik nyomban.
Elébb felszínes álmokba süpped: látja ma-gát, amint egészen apró gyermekként tarka törpelovát úsztatja a tóban, valahol Mongol-Uruszágnak egy csendes völgyében, kora nyá-ri napon. (Kora nyár: nagy szerelemben épp-megesett Ifjú Nő öröme. Mária, Mária!)
Gyönyörű Kép: futkosó felhőktől lúdbőrze-nek az élénkzöld lankák. Társai kacagnak, s a víztől távolabb Katokra - azaz Macskákra - lövöldöznek, de még csak tompa végű nyíl-vesszőkkel, gyermekecske-íjjal.
Aztán mélyebb álmokig süllyed: Atyját lát-ja. Hallja, ahogy Az Öreg inti, dorgálja.
(Dícsér és jutalmaz is: de csak aztán.)
Azután Édese-Anyja megkérdi Tőle: hogy van Atilla? hogy érzi Fenséges Maga-magát mostanság?
- Jól vagyok, Anyám-Édesem. – feleli.
- …De biztosan így van-é, fiam? Nekem őszintén elmondhatod…
…Atilla nem érti a kérdést, szíve elszorul,
fölriad.
Még tart az éj, a Napkelte már közel.
Mindenünnen felhangzik, ahogy Táltosok kérik Napistent: méltóztassék, és mutassa meg Arcát Föld-Anyának és Népének, a Hún Nemzetnek, Magyer Nemzetnek…
…s már a Kelő Napot, Nap-Királyt köszön-ti Táltos, Sámán éneke…
…És A Nap, az aranyos! drágakő! Nap fel-bukkan Keleten - az Újhold máris irígy-halo-vány lett s még egyre haloványul… – a Nap megaranyozza Atilla alakját, aki ekkor lép elő Hadi Sátorából.
Éppen: szemben: A: Nappal.
Éppen szemben a Nappal: szemében A Nappal A Nap Szemében
Amikor Atilla Népével a Duna termékeny mo-csarát Napkeletről először elérte: megtorpant.
De nem a Nagy Víz volt, ami megállította - látott és gázolt Ő már ilyet, hisz uralta Őt a Don, a Volga.
És nem is a Római Limes parancsolt „megállj!”-t Neki. (No, hiszen, ha Róma pa-rancsolhatott volna Atillának, megtette volna már régen!)
Hanem a fura látvány, ami Szelíd és Szi-gorú Tekintete elé tárult – az megállította.
Odaát, messze, a Nagy Víz megannyi ka-nyargós ágán túl – a vizeken itt is, ott is meg-megvillant még kevéske alkonyi fény -, a dom-bos-hegyes látóhatáron a Lenyugvó Nap bí-borban fuldokolt. De mint valami fáklyák vagy még inkább mécsesek élénk narancsszín (és fehérrel és kékkel telt) apró lángnyelvei: a látóhatár fekete peremén kis fények lobban-tak.
Azok ott nem örömtüzek, s nem is jelző fé-nyek - vagy ha igen: hát nem sok jót jeleznek – érezhette a szemlélő. Atilla érezte is.
A Húnok hallgattak, csak Lovaik höhögtek
s föl-fölnyerítettek a hirtelenül hűlő, nyirkos alkonyatban. A Nép Java meg: Húnok és Mogyeriek – Lovak Népei – értettek a Lovak Nyelvén. Most hát mind izgatottak voltak.
És hát A Nap-Király? Az Atya, Az Ata, Ete? Vagy ahogyan becézték: Atilla, az „Atyácska”, Ethel, Ethelle?
Gondolataiba merült - új, nagy gondba: aggasztotta a kép… az az „odaáti”. Aggódott Népéért, Népeiért.
Mert „szárnyas szavakban” ugyan leírták Neki százszor is fecsegő diplomatái, hogy mi-lyen lesz a Vég: a Határ, a Terminus – a római „Limes”: Európa és Ázsia Határa és Átjárója, a Nagy Tranzit. - Ő meg persze hitte is meg nem is, amit ezek elbeszéltek, el is képzelte meg nem is, mit mesélnek…
Mert nemcsak okos volt (sőt: még bölcs is), de Benne volt már Ősei Ereje: hiszen Nála volt A Kard - régóta Nála volt. Ám kétely attól még támadt benne – mint métely –, s amikor kétely környékezte meg, hát… ha jobbat nem is, annyit tudott, hogy e perctől kétfelé vág majd az esze: döntenie kell először is egy „átmeneti” megoldás mellett, „csak”, hogy időt nyerjen. Hogy azután végig tudja gondolni a súlyosabb kérdéseket…
Ám Atilla most mégis szinte szempillantás alatt dönt: Kémlelő Rajt küld Odaátra, úsztas-sanak át a Dunán Túlra a koromsötét éj feke-te leple alatt és hallgassák ki a római legiókat, lessék meg az őrtornyokat: melyiket őrzik? melyiket nem? …S amelyiket igen: mennyien s hogyan? …S hogy: éberek-é, elég éberek-é vajon?…
Széles Dunának partinál
rege rege rajta
túl napnyugat, innen kelet
rege rege rajta –
széles Dunán túl és innét –
rege rege rajta –
néznek kemény farkasszemet! –
rege rege rajta…
- dalolja Utlil, Táltosok és Sámánok Elseje. A Népből meg rá, hogy: Huuújj! Huuújj! Hu-hu-huújj! Ha-haaaj!
Nosza! Induljon hát az a Raj!
Fürkésszen ki mindent, amit lehet – ezt is, azt is! …s még azt is, amit nem lehet!
De mindennek előtte: tudják meg, mik azok a fura tüzek…
Atilla A Raj Harcosainak kiválasztását és vezetését Féltett Gyermekére, az Ifjú Zoltára, Fogadott Fiára, Szultára bízza - ez a vakmerő-ségig bátor fiú még sohasem csalta meg, s bizodalma szerint nem is fogja soha.
Hát így rendelkezik: A Fürkészeknek, ha leszáll az éj - s így télidőn hamar leszáll -, rög-vest indulniuk kell, de térjenek is vissza még Napkelte előtt – ne lássanak meg semmit ró-mai tornyokból az őrök, vagy a legiók germán és szkláv csatlósai és hűbéresei; meg ne tudják - még ne most tudják meg -, hogy megérkeztünk: Góg és Magor és Hunor és Ménrót Népe, Nimród Népe.
Az Újhold hajszálvékony ezüstsarlója las-san, de mind fényesebben és élesebben emel-kedik az Égen:
„Új Hó’dd - Új Kerál!”
„Új Hold - Új Kerály!”
„Új Hold - Új Király!”
– hallatszik innen is, onnan is – de min-denünnen! - Öreg Magyariak szólása az esté-ben…
Ám amit Mindenki megbámul, az mégsem A Hold: Hún és Tenger Magyar, Szkláv és Germán, Római és átállt Görög – sokaság Gót és Gepida, Germán és Alán és a magát Avarnak nevező népség – és a Thrák és az Albán és az Aithióp - és még ki tudja, hány: oly sok nép és nemzetség, ki tudja, hányan, ki tudja mind:
Hadúr-Csillag!
Vérszemű Csillag!
Hadakozó!
- mert az Ég Boltozatára véres-veresen és narancsosan és ragyogón nehezedik ím A Test, amit a rómaiak így neveznek: Mársz.
S hát hogy úgy megbámulják?!
Még szép!
Hisz jó három Holdhónappal későbbre várták, hogy adná meg A Jelet (ahogyan szok-ta is volt minden esztendőben) tavaszi hadjá-ratok indítására. No de hogy a télvíz beállta előtt?! - Ilyenről még a legvénebb varkocsos és hajfonatos és lófarkas Húnok, sem a szelí-debb és nyugodtabb természetű Mogyeriek sem regéltek…
A Téli Napforduló előtt járnak tizenkét nappal éppen: sötét a Világ, …tán nincsen is világ…
Tüzeket, fáklyákat, de még mécseket sem gyújtanak hát ezen az éjszakán, éppen csak a sebtiben hatszögekbe rendezett társzekerek közé terelik azt a kevés lábasjószágot, amit A Dunáig elhajtottak – Marhát, Juhot, Kecskét javarészt a Tiszánál hagytak – az Őr-Szemek meg jobbára Lovukon alusznak majd, aho-gyan teszik is mindég Hadban.
Amúgyis szokatlanul enyhe az idei tél – beszélik is Az Éltesebb Harcosok, A Vének –, tán mert délnyugati szél fúj meg délkeleti: a Zefír az, a Zephyrosz.
„Tán csak nem az a Kis Nyugoti Tenger, az Ádria-Hádria küldi ezt a lágy-langy szelet? No, az lesz az: a Máre Ádriáticum.” – mondja a bi-zánci görög írás-tudó is, Ata egyik diplomatája – „…a dalmata tenger, helyesebben megmond-ván: csak tenger-öböl…”
Furcsálkodnak is mind: Húnok és Mogye-rek még soha nem érezték eddigelé ezt az é-melyítő illatot.
Lovaik sem.
Szépek ezek a hatszögek: mint méhkaptár-sejtek – gondolja a hun tábor fölött vitorlázó Turul. S már látjuk is a képet az Ő röpte szem-szögéből, az Ő szem-magasából. (Az Ő szemé-vel? Látunk mi még majd többeket, különbeket is.)
Atillát meg aggasztja egyre ez az enyhe és lágy-langy szél. Hallotta pedig, hogy ez lesz majd a Végeken - a Terminusnál? a Limesnél! és föl is készült valami hasonlóra. Valamire, amit elképzelt…Mert elképzelni el tudott Ő bármit, amit Szárnyas Szavakkal festettek elé…, miért támadt akkor most mégis baljós érzése ebben az alkonyatban?
Talán a Határ miatt? Hogy határ a határ? Hol a határ?
Gondban van aztán a vörös-fényes Hadúr-Csillag miatt is…
Hanem a legnagyobb gondja úgyis az lesz, hogy megtudja: mik azok a különös tüzek a nyugati látóhatáron?
És leszáll az éj.
És éjszaka lesz.
Éjszaka van. Az éj komor.
Atilla még ébren van, már félálomban: a szeretteire gondol.
Sátrában parányi tűzhelyen: csak parázs - lázas agyában: lángnyelvek!
Úgy érzi: alig tudja kivárni a pirkadatot. Úgy érzi. - Mikorra átadja magát az érzésnek: elalszik nyomban.
Elébb felszínes álmokba süpped: látja ma-gát, amint egészen apró gyermekként tarka törpelovát úsztatja a tóban, valahol Mongol-Uruszágnak egy csendes völgyében, kora nyá-ri napon. (Kora nyár: nagy szerelemben épp-megesett Ifjú Nő öröme. Mária, Mária!)
Gyönyörű Kép: futkosó felhőktől lúdbőrze-nek az élénkzöld lankák. Társai kacagnak, s a víztől távolabb Katokra - azaz Macskákra - lövöldöznek, de még csak tompa végű nyíl-vesszőkkel, gyermekecske-íjjal.
Aztán mélyebb álmokig süllyed: Atyját lát-ja. Hallja, ahogy Az Öreg inti, dorgálja.
(Dícsér és jutalmaz is: de csak aztán.)
Azután Édese-Anyja megkérdi Tőle: hogy van Atilla? hogy érzi Fenséges Maga-magát mostanság?
- Jól vagyok, Anyám-Édesem. – feleli.
- …De biztosan így van-é, fiam? Nekem őszintén elmondhatod…
…Atilla nem érti a kérdést, szíve elszorul,
fölriad.
Még tart az éj, a Napkelte már közel.
Mindenünnen felhangzik, ahogy Táltosok kérik Napistent: méltóztassék, és mutassa meg Arcát Föld-Anyának és Népének, a Hún Nemzetnek, Magyer Nemzetnek…
…s már a Kelő Napot, Nap-Királyt köszön-ti Táltos, Sámán éneke…
…És A Nap, az aranyos! drágakő! Nap fel-bukkan Keleten - az Újhold máris irígy-halo-vány lett s még egyre haloványul… – a Nap megaranyozza Atilla alakját, aki ekkor lép elő Hadi Sátorából.
Éppen: szemben: A: Nappal.
Éppen szemben a Nappal: szemében A Nappal A Nap Szemében
0 Megjegyzések