Mukli Ágnes: Köszönet mindenért

Domján Edit emlékére

"Köszönet mindenért, amihez kezed ért,
mert minden, ami tőled érkezik, rólad beszél,
és titokban szívemhez ér..."
/Aldobolyi Nagy György-Mészöly Dezső/

Egyik nap sírtál, másik nap nevettél.
A harmadikon nevetve szerettél,
vagy nevetve sírtál, vagy sírva szerettél.
Összekulcsolt kézzel hallgattad a szél szavát,
közben merengtél a télről, a nyárról,
a meg nem élt csodákról.
Kérdeztél és kacagtál és kacagtál...
De két karod üresen várt.
Hordoztad magaddal nyűgét a világnak,
megrettenve, mint akik vigyázva járnak
az igaz és a hamis tézisek között.
Játszottál csendben a reménytelenségben,
ami szorosan magához kötözött.
Kitártad szíved s kitártad karod,
mint ahogy reggel kitárod ablakod,
de ifjú szeretőd mégis elhagyott.
A kis szobád üresen várt...
Lángolt a szíved csend erdejében,
a pacsirták dalára vágyott.
Boldogan játszotta el a boldogtalanságot,
és boldogtalanul a boldogságot.
Nevetve, kacagva.
Játszottad a hű szeretőt, egyedül, bérbe adva.
Nem érezted a múló időt szívedben, legbelül.
Csak kérdeztél és adtál. Mosolyogva és nevetve...
De ha jött az ólálkodó este,
s vele a feketére festett fájdalom,
szobádban megfagyott a csend.
A csodálkozó nevetés után az
egyedüllét kínzó perce beletemetkezett
a házfalak árnyaiba.
Valamit elrontottál véletlenül, akarattal,
a magányra épített átlátszó falakkal,
mindig fájón, sírni vágyón, elhagyottan.
A két karod hiába várt...
Üres maradt megint a szobád.
Gyermektelen gyermek maradtál,
titokzatos magányba rejtve,
szipogva, szepegve.
Eljátszottad az örök nő örömteli örömét,
s az örömtelen bánatát, az életed földi mását,
a szíved siettetőn verdeső dobogását.
A nőt, akit szeretnek, a nőt, akit elhagynak,
a nőt akit csúfolnak, a nőt, akit kiraknak.
A vétkeid egy percre sem tagadtak meg.
Túl komolyan vetted a reményt s a jövőd.
Rettegted eltitkolt boldogságodat.
A két karod kitárva várt,
de egyszer két karod megkötözve akarta a halált.