I. fejezet: Az Éjjel rémuralma
A Nap csatáját vesztve lehull az égről,
Leomlik az alkonyat vérvörös fala;
A világot megfosztja a kies fénytől,
S győzelmi tort ül a kegyetlen Éjszaka.
A sötétség uralma jön el a földre,
Csillag-vitézek is hiába küzdenek,
Egyenként végez velük az éjjel tőre,
S a fák kies fényükben már nem fürdenek.
A Hold maradt az egyetlen fénylő bástya,
De őt is ostromolja a felhők hada,
A fojtogató tömeg falait mássza,
S a fény halálával véget ér a csata.
A sűrű sötétben gyertya sem világol,
Kietlen feketébe fullad a Minden,
És a csönd szétterül, mint halotti fátyol,
A lepel alatt félénk szellő sem libben.
S mintha az idő is lassabban haladna,
A súlyos semmiben szinte állni látszék,
Örök útját percmutató sem szaladja,
Bekebelezte őt is a falánk árnyék.
Hosszú ezredévek telnek a sötétben,
A fénynek az emléke is régen halott:
Megfulladt a várakozásnak ölében,
S maga után tétova reményt sem hagyott...
II. fejezet: A felszabadító Hajnal
A lepel alatt most megrezdül valami,
Szellő lázong a mozdulatlanság ellen,
S ha néha meg is akadnak halk szavai,
Újult erővel tör át a komor csenden.
A lázadás híre percről percre terjed,
A falevelek zizegő fegyvert fognak,
S a harcos szél felszabadítja a mennyet,
Csapásától felhőfalak összerogynak.
Közben közelít a hajnal hadserege,
Bátor előőrse kékíti az eget,
S gördül a fénykatapultoknak kereke,
Lövedékük nyomán a horizont reped.
Nyugaton még ellenáll az éj hordája,
De amint a tüzes lovag, a Napkorong
Vörösen izzó karddal indul portyára,
Kihull kezeikből a fekete dorong.
Bár az égi puszta bíbor vérben úszik,
Az Éjjel gonosz uralma megtört végre,
A sötétség okozta seb egyre múlik,
S harsány madarak zengik: Eljött a béke!
Boldogság tengerében fürdik a világ:
Jóságos Nap mosolyog az égi trónján,
Éltető fényét szürcsöli minden virág,
S szellő szálldos illatukat szerteszórván...
Epilógus
De e csodás nappal sem tarthat örökké:
Eljön újra az éjjel kegyetlen réme,
S minden egész így válik ismét törötté,
Mert e háborúnak soha nem lesz vége.
A Nap csatáját vesztve lehull az égről,
Leomlik az alkonyat vérvörös fala;
A világot megfosztja a kies fénytől,
S győzelmi tort ül a kegyetlen Éjszaka.
A sötétség uralma jön el a földre,
Csillag-vitézek is hiába küzdenek,
Egyenként végez velük az éjjel tőre,
S a fák kies fényükben már nem fürdenek.
A Hold maradt az egyetlen fénylő bástya,
De őt is ostromolja a felhők hada,
A fojtogató tömeg falait mássza,
S a fény halálával véget ér a csata.
A sűrű sötétben gyertya sem világol,
Kietlen feketébe fullad a Minden,
És a csönd szétterül, mint halotti fátyol,
A lepel alatt félénk szellő sem libben.
S mintha az idő is lassabban haladna,
A súlyos semmiben szinte állni látszék,
Örök útját percmutató sem szaladja,
Bekebelezte őt is a falánk árnyék.
Hosszú ezredévek telnek a sötétben,
A fénynek az emléke is régen halott:
Megfulladt a várakozásnak ölében,
S maga után tétova reményt sem hagyott...
II. fejezet: A felszabadító Hajnal
A lepel alatt most megrezdül valami,
Szellő lázong a mozdulatlanság ellen,
S ha néha meg is akadnak halk szavai,
Újult erővel tör át a komor csenden.
A lázadás híre percről percre terjed,
A falevelek zizegő fegyvert fognak,
S a harcos szél felszabadítja a mennyet,
Csapásától felhőfalak összerogynak.
Közben közelít a hajnal hadserege,
Bátor előőrse kékíti az eget,
S gördül a fénykatapultoknak kereke,
Lövedékük nyomán a horizont reped.
Nyugaton még ellenáll az éj hordája,
De amint a tüzes lovag, a Napkorong
Vörösen izzó karddal indul portyára,
Kihull kezeikből a fekete dorong.
Bár az égi puszta bíbor vérben úszik,
Az Éjjel gonosz uralma megtört végre,
A sötétség okozta seb egyre múlik,
S harsány madarak zengik: Eljött a béke!
Boldogság tengerében fürdik a világ:
Jóságos Nap mosolyog az égi trónján,
Éltető fényét szürcsöli minden virág,
S szellő szálldos illatukat szerteszórván...
Epilógus
De e csodás nappal sem tarthat örökké:
Eljön újra az éjjel kegyetlen réme,
S minden egész így válik ismét törötté,
Mert e háborúnak soha nem lesz vége.
