Ha tudnék festeni, felskiccelnélek,
gyűrött papíron, durva vonalakkal,
feketén-fehéren megörökítenélek.
Lábaid pár vonalból állnának,
tested is, fejed is kezdetleges lenne,
arcaid vonásai hiányoznának,
de én tudnám, hogy te vagy az,
mert te lehetsz csak az én képeimen,
mert rólad szólna minden egyes rajz.
Ha tudnék festeni, festenék rólad portrét,
finom vonalakkal, durva vásznon,
mögötted tó s nyugodalmas rét.
Arcodon sokáig időznék ecsetemmel,
de soha nem lennél igazán te,
mert én találtalak ki szívemmel, fejemmel.
Rajta lenne vékony nyakad,
sötét hajad, pisze orrod,
de nem lenne elégséges darab.
Ha tudnék festeni, akton festenélek,
eszelősen görnyedve ecsettel, esetlen
kezemben, fülledt színekkel, színesítenélek,
kicsiny, kerek alma melleid,
lapos hasad kínálkozó rétjeit,
mint tágra nyíló kapu: lábaid.
Az ágyammal szemközt akasztanálak,
és ezt a képet kérném, hogy lássam,
mielőtt bűneim miatt felakasztanának.
Ha tudnék festeni, megfestenélek,
mestermű lennél saját tökélyedben,
így emlékezne rád az elkopott művészet.
Megfesteném a melled alatt felkelő Napot,
mi átsuhan izgató hasadon,
és mint csábító keselyű köröz,
mielőtt lebukik lábaid között.
Véred vörös könny lenne a tájon,
mit odasírt az alkonyom,
soha-soha vízzé ne váljon,
a szajha-véred, mi kikísér a balkonon,
és letaszít a mélybe, szenvedésbe,
pedig én csak nyugtot, barátot kértem.
Fekete fürtjeid, mint erdő lengenének,
suta ujjaim benne elvesznének,
soha ki nem találhatok belőled,
és soha nem szabadulok tőled.
Csak tépett képek maradnának belőled,
ha tudnék festeni,
de mivel én nem tudok, így
őriznek verseim.
gyűrött papíron, durva vonalakkal,
feketén-fehéren megörökítenélek.
Lábaid pár vonalból állnának,
tested is, fejed is kezdetleges lenne,
arcaid vonásai hiányoznának,
de én tudnám, hogy te vagy az,
mert te lehetsz csak az én képeimen,
mert rólad szólna minden egyes rajz.
Ha tudnék festeni, festenék rólad portrét,
finom vonalakkal, durva vásznon,
mögötted tó s nyugodalmas rét.
Arcodon sokáig időznék ecsetemmel,
de soha nem lennél igazán te,
mert én találtalak ki szívemmel, fejemmel.
Rajta lenne vékony nyakad,
sötét hajad, pisze orrod,
de nem lenne elégséges darab.
Ha tudnék festeni, akton festenélek,
eszelősen görnyedve ecsettel, esetlen
kezemben, fülledt színekkel, színesítenélek,
kicsiny, kerek alma melleid,
lapos hasad kínálkozó rétjeit,
mint tágra nyíló kapu: lábaid.
Az ágyammal szemközt akasztanálak,
és ezt a képet kérném, hogy lássam,
mielőtt bűneim miatt felakasztanának.
Ha tudnék festeni, megfestenélek,
mestermű lennél saját tökélyedben,
így emlékezne rád az elkopott művészet.
Megfesteném a melled alatt felkelő Napot,
mi átsuhan izgató hasadon,
és mint csábító keselyű köröz,
mielőtt lebukik lábaid között.
Véred vörös könny lenne a tájon,
mit odasírt az alkonyom,
soha-soha vízzé ne váljon,
a szajha-véred, mi kikísér a balkonon,
és letaszít a mélybe, szenvedésbe,
pedig én csak nyugtot, barátot kértem.
Fekete fürtjeid, mint erdő lengenének,
suta ujjaim benne elvesznének,
soha ki nem találhatok belőled,
és soha nem szabadulok tőled.
Csak tépett képek maradnának belőled,
ha tudnék festeni,
de mivel én nem tudok, így
őriznek verseim.
