Bálló Attila - Isten karjaiban

Mint a vak, ki nem látja, csak érzi a véget,
ahogy magába fogadja a világmindenséget,
miképp egyetlen homokszem is sivataggá válik,
s minden egyes cseppben az óceán látszik,
minden pillanat az idő kezdete és vége,
a kör lassan bezárul és megállhatok végre.
Már tudom, ki vagyok és tudom, ki Isten,
ki mindig volt és ki nélkül jövő sincsen,
hogyan lehet mindenütt és hallhat minden imát,
mit suttog a gyermek, s mit müezzin kiált,
hogy szerethet mindenkit egyenként, ismerve
mindegyikünk, nem csak tudva, de érezve
mindent, mit érzett, ki élt, s élni fog,
s hogy orcája mindenütt, mindenben ránk ragyog.
Mert ő maga a világmindenség, energia, s anyag,
minden, mit látunk, amit nem, minden forma, alak,
anyag és energia, hullám, idő és tér,
mégis mindez egyetlen kis atomba is belefér.
Mi mind egyek vagyunk, csillagokból lettünk,
de meg kell tanulnunk még, hogyan szeressünk.
Fel kell nőjön hozzá az ember-gyerek,
mert az Univerzum úgy lesz egész, kerek.