Minőségét megőrzi „X” évekig, s csak lassan pasztőrözné ki belőlünk a létjogosultságot. Agyvizünk túlnyomása eluralkodik a koponyavarratokon, s felforrósodottsága révén végleg kifújná auraperforációján át a gőzt. Míg a luxus elénk veti világító kockáit, hogy gömbölyded lelkünk bedobozolja, szavatossági idejének parazita óramutatóit a futószalag gumírozottságának kaucsukfelszínére dobja, melyek felzabálják a számlapot, majd összecsavarodnak.
A cél: behatárolni a behatárolhatatlant.
Talán újra pszichotróp szavakhoz nyúlsz, míg függünk a világban, mint villanykörte szakadt volfrámszállal, s nem kérünk már csak szószappant (áramlatot) szigetelésmentes zsinórjával, mely velünk reakcióba lépve kiszintetizálja az igazságot. Hozva manipulált elméteknek gloriettet, Salvia levelekkel új szuvenírt: örök vigasságot. Sálvidámságot…
Szólombot eresztett fáink agytörzseibe kapatnátok a fűrész acélfogsorát, mert nem áll helyt, csak a tiétek gyümölcsöz – számunkra feleslegességet – s pupilláinkon át csattintja meg ostorát, gyilkos galócák isteneit megidézve.
Tétlen nézzük – rideg szemmel – mit tesztek: spórákat szórtok szét. Kalapján sosem járván vetitek orrunk elé toxikus bocskorát, s bátran köptök szemen a szóval: hogy mi vagyunk az ostobák.
Mi: berekesztett isten szilánkok, kik egyet tettünk ki együtt… egykor.
De ma már fekete lyukgyárak szívják be az emberférgeket, majd vetik ki, életük kihasználva: teremjetek vénen, ráncosan, koporsóba kapaszkodva, létetek utolsó rovásait a fedlap belső bélésébe körömmel karistolva. Reggeli nyújtózásotok kvazárszívott: önerőtlen, életetek meggondolatlan, másoknak alárendelt, felelőtlen.
A születés felhőtlen.
Kisajátításaitok végeredménye: Gaia áttaszít a vákuumon, időn-téren, mindenen túl… Fáj nagyon…?! Szemeitekbe kőolajcseppek szöknek, mélyfekete sosem látott Óperenciák, paranoiás lidércekhez kötnek. S csak hiszed csupán, hogy túl vagy már minden kínon és poklon, de büntetésed: ismétlés! S nem létezik rá kondom.
Lepereg szemeid előtt, mint a mesében 1001-szer…
A művészet szabad világ: s kívánom életednek, ha már peregnie kell, peregjen, rózsaszínbe tépett szerelemmel.
A cél: behatárolni a behatárolhatatlant.
Talán újra pszichotróp szavakhoz nyúlsz, míg függünk a világban, mint villanykörte szakadt volfrámszállal, s nem kérünk már csak szószappant (áramlatot) szigetelésmentes zsinórjával, mely velünk reakcióba lépve kiszintetizálja az igazságot. Hozva manipulált elméteknek gloriettet, Salvia levelekkel új szuvenírt: örök vigasságot. Sálvidámságot…
Szólombot eresztett fáink agytörzseibe kapatnátok a fűrész acélfogsorát, mert nem áll helyt, csak a tiétek gyümölcsöz – számunkra feleslegességet – s pupilláinkon át csattintja meg ostorát, gyilkos galócák isteneit megidézve.
Tétlen nézzük – rideg szemmel – mit tesztek: spórákat szórtok szét. Kalapján sosem járván vetitek orrunk elé toxikus bocskorát, s bátran köptök szemen a szóval: hogy mi vagyunk az ostobák.
Mi: berekesztett isten szilánkok, kik egyet tettünk ki együtt… egykor.
De ma már fekete lyukgyárak szívják be az emberférgeket, majd vetik ki, életük kihasználva: teremjetek vénen, ráncosan, koporsóba kapaszkodva, létetek utolsó rovásait a fedlap belső bélésébe körömmel karistolva. Reggeli nyújtózásotok kvazárszívott: önerőtlen, életetek meggondolatlan, másoknak alárendelt, felelőtlen.
A születés felhőtlen.
Kisajátításaitok végeredménye: Gaia áttaszít a vákuumon, időn-téren, mindenen túl… Fáj nagyon…?! Szemeitekbe kőolajcseppek szöknek, mélyfekete sosem látott Óperenciák, paranoiás lidércekhez kötnek. S csak hiszed csupán, hogy túl vagy már minden kínon és poklon, de büntetésed: ismétlés! S nem létezik rá kondom.
Lepereg szemeid előtt, mint a mesében 1001-szer…
A művészet szabad világ: s kívánom életednek, ha már peregnie kell, peregjen, rózsaszínbe tépett szerelemmel.
