Heniger Istvánné: Mi végre...

Mi végre vagyunk
itt, e földön,
miért dobbanjon a szív
és forrjon ereinkben a vér?
Kell a munka
és kell a kenyér,
ha gyereked enni kér...
Csak ezért?

Elég egy ruha is,
nem kell cicoma,
de benne legyen erőd,
túlélni szerelmet,
túlélni a mát,
lecsukott szemmel
elviselni önkény uralmát...
Csak ezért?

Vagy nyitott szemmel,
felemelt fejjel
várni szép jövőt,
mely talán egyszer
holnap még ránk köszönt?
Csak ezért?

De várni csak, kevés,
most már tenni kell!
Itt nem elég
a szó mint fegyver...
ha nem másért,
hát tegyünk a holnapért!