Tudod, milyen az, befelé sírni?
Torkodat marják könnyeid...
Ha tüdődet szétrobbantják
ziháló légvételeid?
Tudod, milyen az, az ütést várni?
Még nem csapott le igazán...
Megfeszül tested, és lekushadsz...
Korbácsnak látszik a világ...
Szitkok vernek és átkok ütnek...
Forog sírjában holt anyád...
Te meg csak rettegsz, és nem érted,
hogy ki szeretett, mért gyaláz?
Nem érted, honnan e tébolyult düh,
nem érted, nagy vétked mi volt?
Csak hallgatod, mi mindent hibáztál,
és már tudod, hol a pokol.
Lehajtod fejed, bár visszavágnál,
érzed, meghalsz, ha megteszed.
Már csak azért rimánkodsz, nehogy
meglássa titkolt könnyedet.
S aztán, ha vége az őrületnek,
(két mondat közt véget ért)
te eltűnődsz, hogyan teremthet
ily szörnyet a szenvedély?
Rágyújtasz, mert reszketés ráz,
papírt és tollat kapsz elő,
és verset írsz, hogy a megnyugvás
elérjen, de az úgyse jő.
És holnap újra mosolygós vagy...
És élettelen, mint a kő...
Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.
