Tóth Q. Attila: Kis virág.

Sikeréhes emberek közt,
kik szüntelen dicsőségért loholtak,
Isten elvezetett végül,
s ott legmélyebb "szavak" forogtak.

Kis virághoz elvitt, mely elégedett volt
ablakon átszűrődő fénnyel,
kevés földdel, hol kecses gyökere fúrt,
s gyengéden így terült széjjel.

Eme látvány káprázata elégséges válasz
annak, ki egyszerű hitet áhított,
félkörömnyi kis virág, a földed száraz,
szépséged szívet békére kábított.

Szóban "nagyságát" feledem,
mennyire egyszerű és dicső,
léted itt van érettem,
lelkem immár rád szegezem.

Szívem semmit sem tudott
abból, mit az elmém ismer,
ragok hosszán fuldoklott,
elvek tömegén haldoklott.

Kis virág lesz tanúja
ítéletnek dicső napján,
egyszerűség kapuja,
"ajándékszó" harmaton.

Egyszerű, kis virág,
édes szavad szívemben,
évek múltán értem csak,
sivár elmém kezemben.

Elme sötét honából
fényes léted tündököl,
szívem felé útszélről,
földestől beköltözöl.

Dicsőséges Isten,
nagyravágyó szavakat
kicsiny szolgádon
helyben meg is aláztad.

Tanított is tovább ott,
mit csak szív fogadott,
magyarázni nem tudom,
így a szívem kinyitom.

Keresem "testvéreit",
mikor nagyravágyást hallok,
várom tanításait,
másképp "szívéletem" halott.