Már jó órája várakoztam a vésztői vasútállomás várótermében. Az egész nap fáradtsága testemben feszült. Délben léptem ki a jánoshalmi laktanya kapuján, stoppal jutottam el egészen Szegedig. Innen már jó összeköttetés kínálkozott Békéscsaba irányába, s mivel még időben voltam, kissé megpihentem a váróban. Unalmamban a könyvárus portékáit szemlélgettem. Nem volt szándékomban könyvet venni, hiszen sem anyagi, sem pszichés állapotom nem mutatott erre, mégis megakadt a szemem egy könyv címlapján: „Egri csillagok”. Az jutott eszembe, hogy ezt a kincset eddig még nem sikerült megvennem magamnak, s itt most igen olcsón kínálták. Így aztán magam is meglepődtem a döntésemen, de már ott lapult a könyv a katonatáskában, én pedig igyekeztem a vonatot elérni. Így esett, hogy Csabáig végigolvastam az utat, majd a következő átszállás után csak Vésztőn kaptam fel a fejem, amikor már a vonat is megállt, s ideje volt leszállnom, ha nem akartam, hogy a vonat visszavigyen.
Még volt egy fejezet a regényből, így a várakozás nem esett nehezemre, s mire eljött az indulás ideje, már csak néhány oldal maradt. Jó beosztással épp a körösszakáli vasútállomásra érkezvén csuktam be a könyvet. Fél egy is elmúlt már, amikor kiléptem az ismerős országútra, hogy mintegy hat kilométernyi gyaloglás után végre otthon megpihenhessek. Amint útnak eredtem, iszonyú szomjúság vett erőt rajtam. Egy dologról, az innivalóról balgatagul megfeledkeztem. Annyira lekötött Gárdonyi mesélőkedve, hogy késő délután, vagyis szegedi felszállásom óta egy kortyot sem ittam. Itt pedig, a nagy alföldi pusztaságban, sehol a közelben egy korty innivaló sem akadt. Az elágazásnál benéztem a harsányi útra, hátha jön onnan valaki vagy valami jármű legalább, s megszánja a szegény fáradt, szomjas vándort. Sajnos a sürgönydrótok duruzsolásán kívül semmi nem zavarta az éjszaka tücsökzenés csendjét. Reménytelenül bandukoltam immár egyre kedvetlenebbül, egyre fáradtabban és szomjasabban szülőfalum felé. Légvonalban már csak egy-két kilométer volt hátra, de a kanyargós országút egyre csalókábbnak mutatkozott előttem. Hol a bal oldalon, hol jobbról tértem le az országútról, vissza-visszaterelgetve magam a helyes irányba. Vaksötét éjszaka volt, a csillagok is fátyolfelhő mögé rejtőztek, a holdnak se híre, se hamva. Már a lábam is alig akart engedelmeskedni, a cipőm, az a drága kincstári darab feltörte a talpamat, s egyre csak kínzott a szomjúság. Végső menedékként népdalokat kezdtem félhangosan énekelni, ritmusukra raktam a lábam, s talán már csak a dallam és a taktus vittek előre. Kiszáradt már az ajkam, a szám, a torkom is, de csak azzal vigasztaltam magam, hogy a faluvégi kút vize majd megment hamarosan. Aztán végre megcsillantak az ugrai fényességek, a Bölönyi út hosszában húzódó lámpák jó támpontot nyújtottak immár, de az a faluba bevezető hosszú egyenes szakasz csak nem akart elkopni. Lassan elértem a téesz-telepet, majd a temető kerítése mellett is elhaladtam, s még egy fél kilométernyi vánszorgás után szinte leroskadtam a csobogó vizű kút beton támlájára. Aztán markommal kis edényt formálva mohón inni kezdtem a hűs éltető nedűt. Olyan volt ez a kút számomra, mint sivatagi utazónak az oázis. Sok jó vizet ittam már életemben, de ez a kút most annyira finom innivalót kínált, hogy alig tudtam betelni az ízével. Aztán lassan csillapodni kezdett a szomjúságom, új erőre kaptam, a lábam sem fájt már annyira, úgyhogy ismét útnak eredtem, hogy a falu közepén álló szülőházamat minél előbb elérhessem.
Nem ecsetelem a hazaérkezés áhított pillanatának élményét, sem édesanyám aggódó érdeklődését, de a kora hajnali friss, gőzölgő tej illatát még most is az orromban, régi időket idéző ízét pedig a számban őrzöm a mai napig.
Másnap délben keltett fel anyám, hogy együtt ebédelhessünk. Szombat lévén nem volt ünnepi sem a teríték, sem az étel, de nekem minden falat igen jól esett. Becsukott szemmel élveztem a hazai ízeket, melyekért aztán igazán megérte jó fél napot küzdeni a távolsággal. Testvéreimmel is rég találkoztam, volt hát miről beszélgetnünk az asztalnál. Nem csoda, ha az ebéd hosszúra nyúlt. De sebaj, itt a hétvége, lesz időnk mindenre! Apám is otthon volt, s igen megörült, hogy váratlanul betoppantam, mert így segítségére lehettem a másnapi munkában. No – gondoltam –, milyen jó, hogy rendkívüli eltávozásra hazajöhettem, így aztán kapóra jön a „pihent erő”. Mondanom sem kell, nem erre vágytam, noha megszokott és elvárt dolog is volt tőlem, hogy segítségére legyek szüleimnek. Ám ez a munka nem igazán lelkesített fel: kúttisztítás volt másnapra tervezve. Kevés eső esett az idén, egyre lejjebb áll a kút vize. S ami a nagyobb baj, nem is tiszta már, a vödörrel merítéskor felkavarodik az iszap, nem való az még a jószágnak sem. Apám azt sütötte ki, hogy Jenő bátyám vezérletével vasárnap kitakarítjuk a kutat. Nagybátyám kőműves volt, de sok mindenhez értett, amolyan ezermesterféle volt nálunk a családban. Noha gyakran vitatkoztak apámmal, az öreg mégis előbb-utóbb igazat adott öccsének, így aztán valahogy mindig sikerült a nem mindig zökkenőmentes munka során közös nevezőre is jutni.
Egy rövid esti találkozás a haverokkal a Makk Hetesben – most nem maradtam a diszkóban –, majd egy pihentető alvás a saját ágyamban, s már vehettem is a munkásruhát, csizmát, mert nekem is le kellett másznom a kútba. Reggelire megérkezett Jenő bátyám is. Apám addigra jó néhány vödörrel kimerített a kútból, így aztán egy nagy fohászkodás után már ereszkedett is lefelé nagybátyám a kútba. A káván egy erős akácoszlopot fektettünk keresztbe, arra rögzítettük a csigát, melynek segítségével felváltva utaztunk lefelé az alvilágba. Egy vödörbe merítettük az iszapot egy fándli segítségével. Sötét is, hűvös is volt a kútban, s igencsak félelmetes érzés kerített hatalmába, mivel a fenti megszokott szabadság odalenn minduntalan korlátokba ütközött. Vállamat, könyökömet sűrűn beütöttem a kútgyűrű rideg és hideg betonfalába, a lábam meg-megcsúszott a bizonytalan talajon, fáztam is ott lenn, s a karom is megunta az állandó meregetést. Szóval nem bántam, hogy nagybátyám felváltott. Hasonló alkatúak lévén, tudtuk, mi vár a másikra a kút mélyén. Jókat derülve, gyakran még a saját nyomorúságunkat is kinevetve végre fogyni kezdett az iszap, s mikorra újra rám került a sor, már nem a kőművesek szerszámával, hanem nagyanyám egykori szemeteslapátjával kapargattam a kút alját, hogy minél mélyebb és tisztább legyen a forrás. Bármennyire is rövid nyelű volt az a lapát, mégsem tudtam elkerülni, hogy néha be ne akadjak vele a szűk helyen. Apám azt javasolta, tegyük le a kút aljára a nagy létrát, hogy majd azon másszunk le, mert így tán ő is lemerészkedik. Csakhogy a létra rövidnek bizonyult, így hát maradt a régi módszer: csiga s kötél segítségével felhúzni embert, s vödröt a napvilágra. Ebédre járt már az idő, amikor apám onnan fentről is elég mélynek találta a kutat, s mindannyian úgy véltük, immár friss, tiszta víz folyik majd be a kútba. Nem is igen lehetett volna már lejjebb jutni, mert egy igen kemény, agyagos rétegbe ütköztünk odalenn, amely jól mutatta: elértük a kívánt mélységet. Pihenőt rendelt hát apám, jutott mindnyájunknak egy-egy pohár sör is, s mire a cigaretták is végigfüstöltek, megcsillant a tiszta víz a kút alján. Lassan folydogálni kezdett az éltető elem a földalatti erek egyikéből, s ebéd után már vödörrel is lehetett meríteni megújhodott kutunkból.
Apám még egyszer kimerte a vizet a jobb minőség reményében, aztán újabb pihenő után próbát is tett: merített egy vödörrel, s kivitte a jószágoknak. Kutya, macska, tyúk és disznó egyaránt jelezte, hogy aznapi munkálódásunk, s az én rövid eltávozásom nem volt hiábavaló.
0 Megjegyzések