˝Milyen különös˝ − gondolod, míg fekszel a sötétben, és figyeled a szemközti ház homlokzatára szerelt reklámfelületről a lakásod mennyezetére szóródó fényeket. ˝Mintha a szívem dobbanásait látnám kifeszítve.˝ − Kábultan bámulod az ütemesen villódzó piros és zöld sávokat, majd pár perc múlva lenyeled az utolsó kortyot, ami még a borospohár alján megmaradt, és magadhoz húzod a kispárnát. Próbálod felidézni az apró részleteket, mozaikokból összerakni az átláthatatlan egészet, bevilágítani minden sötét zugba, hátha megleled azt az apró csavart, amely kiesett, és most tanácstalanul állsz a széthullott történet szilánkjai felett, és megszállottként keresed a miért-re a választ.
De válasz nincs. Magad vagy, csak a csend vesz körül. Szíved dobogása lüktet a dobhártyádon, és valami ott legbelül hurokként szorítja a torkod. De nem sírsz. Már nem.
Aztán a közelgő éjszaka rátelepszik a fülledt, párát okádó nappalban megfáradt szemhéjadra. Szemed ernyedten lecsukod, útját állva a felvillanó, színes reklámok hívatlan betolakodásának. Az utca zaja már a tompuló érzékelés vattaszűrőjén át érkezik hozzád, és elvegyül a szél zúgásában. A fák lombjának zizzenései is egyre távolabbról hallatszanak. Árnyékként suhan testedben a bódulat. Mint a gondos gazda, aki körbejárja a házat, és sorra behúzza a napszítta spalettákat, fokozatosan kirekesztve a kopott bútorok közé szökött déli verőfényt, úgy csúszol ki a külvilág harsány burkából, majd lassan lefűződsz róla, és könnyű lebegéssel útra kelsz. Megfeszült izmaid lassan elernyednek, lekapcsol a nappalok állandó vészjelzője, nem szirénázik fejedben a gond, és nem kergetik egymást tébolyult gondolatfutamok sem. Egyre tágabb rés hasad egy másik dimenzió különös színpadját elfedő tüllfátylakon. A meglebbenő függönyök vékony hártyaként elolvadnak a lazuló tudat még parázsló hálóján, és szilánkokra hullik a valóság.
Parányi ladikodon méltósággal evezve érkezel egy tintakék öbölbe, melynek partján nedves hátú sziklák törik meg a hullámokat. Megkopott csónakoddal behajózol egy olyan világba, ahol az ajkakat örökre összeforrasztó titkok, a tűzokádó vágyak, a szívzakatolást bugyogó félelmek és a lenge boldogságcseppek egymásba ölelkezve nemzenek egy ˝holvolt - holnemvolt˝ történetet. Olykor magad is részese vagy az összekuszált időbe vesző tudat alatti kalandozásoknak. Másszor csak dérhomályos üvegablakon át szemléled az emléktöredékekből, vagy sosem létezett alakokból összepréselt, horgas ujjú fantomok által a lélek elhullajtott kacatjaiból szőtt meseregényt. Reggel csatakosan ébredve menekülsz, vagy épp ellenkezőleg: ringatózva veszel nyúlós, és keserű búcsút, mert ott ragadnál az álom-bölcsőben mindörökre.
Vannak álmok, amelyek nem rettennek meg a nappalok fehér izzásától, és kígyóként tekeregnek tovább éber gondolataid között. Néha szisszenve öltik ki villás nyelvüket, és belemarva az emlékezet finoman rezgő húrjaiba, néhány pillanatra visszarántanak az éjszaka szirénhangú szigetére. Ilyenkor testetlenül és áttetszően visszasuhansz, hogy megpihenj egy kis időre abban a kertben, ahol álmodban jártál, és engedd, hogy az elvadult növényzet pompás bujaságában tomboló óriásliliomok még egyszer rád leheljék kelyhük bódító páráját.
Ez az a pillanat, amikor leejted a tányért, kiesik kezedből a toll, vagy csak nézel ki a fejedből. Jobb esetben a képébe bámulsz a hozzád szólónak, és azt kérded:
− Mi vaaan?
− Még te kérded? − üvölti be a kocsid ablakán a mögötted álló autóból kiugrott, tagbaszakadt kétajtós szekrény. − Az van, hogy gurujjá má’ a francba ezzel a verdával! Mér’ nem mész vazze, amikó ződ van? Alszol? − Azzal rávág egyet az autód tetejére, majd visszatolja magát a Mercedesbe. Rád áll, bőgeti a motort, villog.
Repülőstarttal indítsz a következő zöldnél, és alig várod, hogy az első keresztutcába lekanyarodhass a főútvonalról. Ott lassítsz, és keresel egy nyugalmas helyet, ahol megállhatsz. Leállítod a motort, és hátradőlsz. Becsukod a szemed, és zihálva rohansz gondolataid sötét alagútján. Lázasan keresed az Álomkert kapuját, hogy visszatérj, és megtaláld azt a gyöngyfényű fonalat, amelyet éjszaka Ő tekert a tested köré, majd lassan gombolyítva húzott egyre közelebb magához, miközben némán mozgó ajkáról leolvastad a szót: szeretlek.
Bár az Álomkert kapuja nappal zárva van, de a gyöngyfonal vége a rés alól mégis kilátszik. Lágy íveléssel kínálja magát, s te boldogan lehajolsz, hogy ha csak egy percre is, de újra megérintsd. Ám ujjaid alól kígyóként elsiklik, és csillogó porszemcsékké válva szétszóródik a feltámadó szél örvényében. Nyomában angyalok kacagása hallatszik, és te rádöbbensz arra, hogy: megint átvert.
De válasz nincs. Magad vagy, csak a csend vesz körül. Szíved dobogása lüktet a dobhártyádon, és valami ott legbelül hurokként szorítja a torkod. De nem sírsz. Már nem.
Aztán a közelgő éjszaka rátelepszik a fülledt, párát okádó nappalban megfáradt szemhéjadra. Szemed ernyedten lecsukod, útját állva a felvillanó, színes reklámok hívatlan betolakodásának. Az utca zaja már a tompuló érzékelés vattaszűrőjén át érkezik hozzád, és elvegyül a szél zúgásában. A fák lombjának zizzenései is egyre távolabbról hallatszanak. Árnyékként suhan testedben a bódulat. Mint a gondos gazda, aki körbejárja a házat, és sorra behúzza a napszítta spalettákat, fokozatosan kirekesztve a kopott bútorok közé szökött déli verőfényt, úgy csúszol ki a külvilág harsány burkából, majd lassan lefűződsz róla, és könnyű lebegéssel útra kelsz. Megfeszült izmaid lassan elernyednek, lekapcsol a nappalok állandó vészjelzője, nem szirénázik fejedben a gond, és nem kergetik egymást tébolyult gondolatfutamok sem. Egyre tágabb rés hasad egy másik dimenzió különös színpadját elfedő tüllfátylakon. A meglebbenő függönyök vékony hártyaként elolvadnak a lazuló tudat még parázsló hálóján, és szilánkokra hullik a valóság.
Parányi ladikodon méltósággal evezve érkezel egy tintakék öbölbe, melynek partján nedves hátú sziklák törik meg a hullámokat. Megkopott csónakoddal behajózol egy olyan világba, ahol az ajkakat örökre összeforrasztó titkok, a tűzokádó vágyak, a szívzakatolást bugyogó félelmek és a lenge boldogságcseppek egymásba ölelkezve nemzenek egy ˝holvolt - holnemvolt˝ történetet. Olykor magad is részese vagy az összekuszált időbe vesző tudat alatti kalandozásoknak. Másszor csak dérhomályos üvegablakon át szemléled az emléktöredékekből, vagy sosem létezett alakokból összepréselt, horgas ujjú fantomok által a lélek elhullajtott kacatjaiból szőtt meseregényt. Reggel csatakosan ébredve menekülsz, vagy épp ellenkezőleg: ringatózva veszel nyúlós, és keserű búcsút, mert ott ragadnál az álom-bölcsőben mindörökre.
Vannak álmok, amelyek nem rettennek meg a nappalok fehér izzásától, és kígyóként tekeregnek tovább éber gondolataid között. Néha szisszenve öltik ki villás nyelvüket, és belemarva az emlékezet finoman rezgő húrjaiba, néhány pillanatra visszarántanak az éjszaka szirénhangú szigetére. Ilyenkor testetlenül és áttetszően visszasuhansz, hogy megpihenj egy kis időre abban a kertben, ahol álmodban jártál, és engedd, hogy az elvadult növényzet pompás bujaságában tomboló óriásliliomok még egyszer rád leheljék kelyhük bódító páráját.
Ez az a pillanat, amikor leejted a tányért, kiesik kezedből a toll, vagy csak nézel ki a fejedből. Jobb esetben a képébe bámulsz a hozzád szólónak, és azt kérded:
− Mi vaaan?
− Még te kérded? − üvölti be a kocsid ablakán a mögötted álló autóból kiugrott, tagbaszakadt kétajtós szekrény. − Az van, hogy gurujjá má’ a francba ezzel a verdával! Mér’ nem mész vazze, amikó ződ van? Alszol? − Azzal rávág egyet az autód tetejére, majd visszatolja magát a Mercedesbe. Rád áll, bőgeti a motort, villog.
Repülőstarttal indítsz a következő zöldnél, és alig várod, hogy az első keresztutcába lekanyarodhass a főútvonalról. Ott lassítsz, és keresel egy nyugalmas helyet, ahol megállhatsz. Leállítod a motort, és hátradőlsz. Becsukod a szemed, és zihálva rohansz gondolataid sötét alagútján. Lázasan keresed az Álomkert kapuját, hogy visszatérj, és megtaláld azt a gyöngyfényű fonalat, amelyet éjszaka Ő tekert a tested köré, majd lassan gombolyítva húzott egyre közelebb magához, miközben némán mozgó ajkáról leolvastad a szót: szeretlek.
Bár az Álomkert kapuja nappal zárva van, de a gyöngyfonal vége a rés alól mégis kilátszik. Lágy íveléssel kínálja magát, s te boldogan lehajolsz, hogy ha csak egy percre is, de újra megérintsd. Ám ujjaid alól kígyóként elsiklik, és csillogó porszemcsékké válva szétszóródik a feltámadó szél örvényében. Nyomában angyalok kacagása hallatszik, és te rádöbbensz arra, hogy: megint átvert.
Forrás: http://www.amatormuveszek.hu
0 Megjegyzések