Az asszony ágya fölött negyedik napja konzultáltak. Hat szakorvosi
vélemény sorakozott a dossziéban. Három, három az eredmény, döntetlen. A
labda a professzornál maradt...
Műtét szerdán - jelentette ki miután analizálta a szakvéleményt.
A bejelentését döbbent csend fogadta. Nem úgy ismerték a mestert, mint
aki kockáztat. A professzor távozása után az orvosi szobában maradtak a
kórlap fölé hajoltak. Kevés az esély - mondta az egyik. De, ha sikerül,
élni fog - folytatta a másik. A főnök nem kockáztat - fejezte be a
harmadik.
Az asszony három hónapja feküdt az osztályon. Nyolc éve rabja súlyos
betegségének, és a bizonytalan diagnózisnak. A rosszullétek alatti
krízisek laboreredményei egyértelműen bizonyítják, igazolják a daganat
jelenlétét, de a képalkotók nem mutatják ki. Nyugalmi állapotban, az
értékek visszatérnek a normális szintre. Ritka betegség, az orvosok
rémálma ez, a patológia legnagyobb színészének tartják a kórképet.
Maximális túlélés műtét nélkül tíz év, kevesen élték meg...
A professzor homlokán az alig észrevehető ráncok sűrű redőkbe
tömörültek. Keze között a műtőben még soha nem halt meg senki. Szakmai
jó híre repítette a magasba. Büszke volt az eredményeire, de soha nem
felejtette el, közölni senkivel, nem csak rajta múlik, őt a hite segíti.
Alázata túlszárnyalta a jól megérdemelt titulusát. Műtét előtt az
imahídon haladva kéri az Úr segítségét és áldását. Szobájának, az egyik
sarokban kecses lábú asztalkán, feszület alatt, egy herendi porcelán
szobor áll. Krisztus Pilátus előtt...
A szobornak külön szerepe van a környezetére. Nevel, tanít és fohászra
hív. Ha valaki megkérdezi, kit ábrázol, a professzor tréfálkozva jegyzi
meg, „neked Marxot”, „neked Mózest”, majd komolyra fordítva, hozzáteszi,
nekem Jézust. Ebből még soha nem lett sértődés, csak a kérdezőnek volt
kellemetlen, hogy nem ismerte fel Jézust, az Isten fiát.
Könnyű vacsora után, korán piheni tért. Másnapra mikroszkópos műtétre
készült, orron át, agyalapi mirigyet operál. Nem nagy műtét, de ha
megremeg a keze, visszafordíthatatlan következménnyel járhat, a beteg
bénulásával.
Felkelt, egy CD-t helyezett a lejátszóba. Gregoriánt hallgatott.
Nem sokára elszenderedett.
Reggel sikertelenül próbált visszaemlékezni, hol kószált, merre járt az álmok birodalmában, semmire nem emlékezett.
Az osztályra szokása szerint elsőként érkezett. Bevackolta magát az
egyszerűen berendezett kis szobába, komótosan átnézte az ügyeleti
történéseket. Kezébe vette az operálandó beteg kórlapját és a sarokba
fordulva fohászkodott. Befejezve a reggeli imát a műtőbe sietett.
Az előkészített beteget betolták. A háttérben nyugalmat árasztó
klasszikus zene szólt. A csendet az altató orvos időnkénti bejelentése
szakította meg. A műtét komplikációmentesen zárult, jöhetett az
osztályos munka.
Lehangolt volt az osztály, a reform szétverte a team pontos és
szakszerű programját. Egyre mélyebb ráncokat szánt a reformnak nevezett
deform a homlokon. Nem értik, hogyan is értenék, miként lehet
meghatározni a szervenkénti műtétek számát. Sőt, ha egyes műtétek nem
érik el az éves „tervet”, bezárhatják az osztályt. Hova vezet egy ilyen
eszement szabályozás. Remélik, nem jutnak el odáig, hogy öt amputációt,
és tíz mellműtétet írnak elő...
Gondoljunk bele, mi lenne belőle! Ha elfogyna a mellműtét kerete, és
maradna egy felesleges amputáció, győzzék meg a beteget, hogy most a
lábát kell levágni, hogy jövőre a mellét is megoperálhassák. Észbontó,
etikátlan, kritikátlan. Nagy teher nehezedik az esküjüket komolyan vevő
orvosokra, akik régen nem gyógyíthatnak a szerint, hanem listázott
számok diktálnak.
Világhírű sebészek hagyják el a pályájukat, mert nem tudnak azonosulni a rájuk kényszerített embertelen szabályokkal.
Az osztályon mindenki a másnapi műtétről beszélt. Egyre jobban érezhető a feszültség, féltik a főnököt...
Mi lesz, ha nem sikerül, hogyan fogja megélni az asszony halálát.
Három nagy „tekintélyű” kijelentette, nem operálható, a krízisek
kikezdték az életfontosságú szerveket, funkciójukat nem képesek ellátni,
nem bírják a műtéti terheket. Kimondták, kontraindikált...
A másik három „tekintély” esélyt adott, - viszont az is igaz, operálás nélkül, biztos halál.
A hosszú idő alatt megszerették a beteget, türelemmel és alázattal
viselte sorsát. Állandóan olvasott, sokat beszélgetett a személyzettel,
sőt segített nekik, hiszen szakmabeli volt. Ha beteget kellett átkísérni
egy közeli osztályra, szívesen vállalkozott rá, hogy ne essen ki senki
az osztályos munkából.
Délután, a szokástól eltérően, a professzor korán elindult haza.
Otthonában asszonyával a másnapi operációt taglalták. Épp, hogy
alkonyodott, vacsorához ültek. Könnyű étel került a tányérra, és
citromfű tea a csészéjébe. Nem sokkal később elaludt, a tea hatott.
Reggel kipihenten, korábban ébredt. Más volt ez a nap, mint a többi, sorsfordító...
A hosszú évek alatt megszokott zenehallgatás is elmaradt, helyét az aggodalom váltotta fel.
Műtét előtti imája is meghosszabbodott.
Alig hallhatóan szólt oda a műtősnőnek.
Ma más zenét hallgatunk. Három óra, talán elég lesz - suttogta maga elé merengve.
Átnyújtotta a kezében lévő lemezt.
Betolták a beteget. Éppen akkor csendült fel a Gregorián első
zeneszáma. Megkezdődött a küzdelem az életért. Minden simán indult, túl
simán. Az altató orvos egy pillanatra sem vette le a szemét a
monitorról. A mellékvese velőállományának feltárásakor elmaradt a
szokásos vérnyomás kiugrásos krízis. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
Szemük előtt megjelent a cseresznyemag nagyságú daganat, az alig
nagyobb, babhoz hasonló velőben. A mellékvesét leválasztani készültek,
amikor a gép eddigi egyenletes ritmusát rohanó csipogás váltotta fel,
majd hosszú sípolás következett...
-Szívmegállás! - kiáltott az anesztes sápadt arccal..
A lélek zuhanni kezdett a végtelennek tűnő sötétbe. Egyre lejjebb
merült a semmibe, majd minden átmenet nélkül a műtő plafonja alatt
lebegett. Látta, amint egy testtel bajlódnak, megpróbálnak bele életet
lehelni. Műszerek csattogtak, és kezek mozognak felette. A monitoron
egyenes csík futott, a görbék elfeledték élet táncukat...
Egy oxigénballon hevert az asztalon, mindenki a test körül
tevékenykedett. Egyik sarokban fekete lyuk tátongott, mögötte csodálatos
fénykijárat hívogatott. A lélek indulni készült. Ment volna, de a
zsinór nem engedett, összekötötte az asztalon lévő anyaggal. Nem
értette, mi köze lehet neki ahhoz a testhez, és mit akarnak azzal a
vasaló félével, amivel, árammal üttetik. A test ilyenkor nagyot dobott
magán, majd élettelenül visszazuhant. Hallotta, a professzor hangját,
miként az asszisztensét bíztatja.
-Meglesz, nem veszítjük el! Próbáljuk meg újra!
Két kezét, a mellkasra tette és ütemesen nyomkodni kezdte, a ballon
helyett saját szájon át lélegeztetett. A síri csendben felerősödött a
bordák recsegése.
Hagyják abba, mondaná a lélek. Ő már látja a fényt, hová boldogan
menne, de amíg a testtel macerálnak, a zsinór nem szakad! Bármennyire
szeretne szólni, néma, mert a léleknek nincs hangja...
Az időt nem érzékeli. Egyszer csak ismeretlen hangot hall a fénykapu felöl.
-Vissza kell térned, rád még sok feladat vár!
Nem akar maradni, még sem tehet semmit. A zsinór egyre zsugorodik, a
lélek közelít a testhez, majd visszapréseli magát az anyag börtönébe.
-Sikerült! - kiáltják örömmámorban, szinte szinkronban.
A professzor homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, az altató orvos
arcszíne lassan élénkülni kezdett, miközben a monitoron valcert jártak
az életgörbék a halál feletti győzelmükben a Gregorián zenére.
A professzor felnézett és hálát rebegett, mielőtt diktálni kezdte...
- Az újraélesztés sikerrel járt három perc, tizenhét másodpercet követően.
Sóhajtott egy nagyot, s az asszisztenseihez fordulva így szólt:
- Úr akarata szerint...
