1988 volt vagy talán ’89. Akkor rendezték át a könyvespolcokat. Előre
kerültek az addig a hátsó sorba dugott Máraik a régi vászonkötésben, az angol
nyelvű könyvek, Koestler és a többi, a Szerelem, Cseka, halál meg a Bécsi
tejesasszony. Kaffka Margit addig is elöl volt, de Zsigray Julianna, valamint
Földes Jolán érthetetlen okból csak akkor jött elő, csakúgy, mint Erdős Renée.
1989 táján már feltűnt, hogy sok itt a női író, akiről se az iskolában, se máshol nem esik szó. Nincsenek. Pedig akkor még nem is tudtuk, hogy a férfiak által írt magyar irodalomtörténetbe, az új, immár demokratikus, minden ép érzésű szakember által értékelvűnek szánt kánonba a rendszerváltás után közülük egyedül Kaffka Margit fér majd be, ő is csak lapszélen. Gulácsy Irén, Tormay Cécile és Ritoók Emma még említés szintjén sem, persze az köztudott volt, hogy Tormay Cécile nem egy kicsit volt antiszemita, ami miatt meg persze sokáig egyáltalán nem érdekelt, hogy mit írt. Ki a fene olvasna jókedvében nácikat?
Ennek fényében tűnik meghökkentőnek, hogy Grendel Lajos most megjelent 20. századi magyar irodalomtörténetében (Kalligram), Kaffka Margit mellett egyedül épp Tormay Cécile szerepel a 20. század elejének magyar írónői közül – hiszen, ahogy Knut Hamsunnál, úgy nála is lehet függetleníteni az életművet a vállalhatatlan politikai nézetektől, érvel Grendel. (A Grendel-kötetről bővebben lásd: Prae.hu: Áthelyezett súlypontok.)
Nos, most ott állunk, hogy míg Zsigray Juliannát és Szederkényi Annát kezdjük kiejteni a köztudatból, Földes Jolán, Lesznai Anna és Erdős Renée legalább az irodalmi tudat pereméig eljutott, talán lassan kimondatik, hogy írók voltak ők, mégpedig jó írók, az előző kánonból, amelyet a Spenót – így hívják bölcsészék azt a sokkötetes magyar irodalomtörténetet – képviselt, pedig részben politikai okokból, részben pedig azért estek ki, mert egész írói magatartásuk, szövegviláguk, vagyis létábrázolásuk női szempontú. Ők azok, akiknél irodalmi szöveggé transzformálódik a „nő szerint a világ”, a szockóban meg kit érdekeltek ilyen szempontok, amikor osztályalapon mérték jó és rossz felé az író elvtársakat és az író elvtársnőket.
1989-ben tehát joggal lehetett várni, hogy amiként a hátsó sorból is előkerültek, bekerülnek szépen az új irodalomtörténetbe ezek az írónők, mondván, milyen jó a magyar irodalomnak, hogy ennyire gazdag, ennyire sokszínű.
Hát nem kerültek be. Néhány gyenge próbálkozás történt ugyan, de a süket és vak, konzervatív és megszokásokba csontosodott, még mindig a Spenót eszmei talaján álló magyar irodalmi kánonalkotók, akiknek Hamvas Béla beskatulyázhatatlan, ezért érdektelen, Szentkuthy túl hosszú (ismét tisztelet Grendelnek, aki legalább neki fejezetet szentel), a 20. századi női próza meg túl impulzív, túl lírai, vagyis túl női – mégis, milyen legyen? –, nem és makacsul nem hajlandók kicsikorgatni a foguk között, hogy itt bizony komoly életművek vannak félperiférián vagy a Kádár-kori süllyesztőben hagyva, és legalább így húsz évvel a rendszerváltás után ideje lenne valamit kezdeni velük.
A Kráter, amely leginkább a Wass Albert-hisztéria egyik okozójaként és jó érzékű kiadóként híresült el, most alighanem nagy követ dobott a spenótos áztatóvízbe: Aranyrög címmel sorozatot indított „egy szőnyeg alá söpört évszázad regényes titkaiból”. Bevallott céljuk az eltitkolt, feledésbe merült, négy évtized cenzúrája által kivetett szépirodalmi művek visszahozása a köztudatba – és ezt a kezdeményezést akkor is üdvözölnünk kell, ha a kiadó eddigi kedvenc brandjét, Wass Albertet nem soroljuk épp saját kedvenceink közé.
A sorozat kötetei között az említett, az elfelejtés szélén álló női szerzők közül Gulácsy Irén Förgeteg című regénye, Tormay Cécile Az ősi küldött című munkája és Kosáryné Réz Lola tetralógiája (Asszonybeszéd, Perceg a szú, Vaskalitka, Por és hamu) is szerepel. Nem kell mást, csak olvasni, hogy átírjuk az irodalomtörténetet.
Első lépésben a kánonalkotóknak is ezt javasoljuk.
Péntek Orsolya:(Magyar Hírlap MH online, 2010. 11. 09 .)
