La Bohème - EGY FÖLÖSLEGES EMBER ÉLETE

Kritika | Itthon kevesen ismerték Vázsonyi Vilmost, a századfordulón élt demokrata politikus, igazságügyi miniszter unokáját, egy nagy múltú család utolsó közvetlen leszármazottját. Zeke Gyula és Hadas Miklós kötete erre a különleges emberre emlékezik, aki úgy élt és úgy is halt meg, ahogyan senki más.

 

„Tízéves volt, amikor az európai civilizáció, amely játszótársai és családja nagy részét kiirtotta, meg akarta ölni. Túlélte” – így kezdődik a párizsi Le Monde-ban 2008 november végén megjelent gyászjelentés Vázsonyi Vilmos haláláról. A nekrológot maga írta és postázta néhány nappal azelőtt, hogy gyógyíthatatlan betegségét Svájcban az önként választott halállal zárta le. Az első tíz évét olyan családban töltötte, ahol az ízlés, a kultúra, a méltóság és a társadalmi felelősség magától értetődő alap volt. Nagyapja az első zsidó származású miniszter volt Magyarországon, apja tekintélyes ügyvéd és politikus, a család minden ága – a sümegi kántortól a mátészalkai polgáron át a bajai földbirtokosig – a hazai társadalmi és gazdasági élet felvirágoztatását szolgálta. 1945-ben, tízévesen ő maradt az egyetlen férfi a szűkebb családon belül, majd a negyvenes évek végétől önállóan irányította az életét, ami magától értetődően vezetett az 1956-os forradalmi részvételhez, majd az emigrációhoz.

Zeke Gyula és Hadas Miklós húszévnyi beszélgetésből állította össze a Balassi Kiadó gondozásában most megjelent kötetet. Az interjúkból monológok lettek, mert Vázsonyi fő műfaja a beszéd volt: nem írt, nem politizált, nem vett részt semmilyen közéleti diskurzusban, viszont beszélt. Kávéházakban, barátoknál, mindenről, ami foglalkoztatta: történelemről és művészetről, irodalomról és zsidóságról, és legfőképpen a nőkről. Nem volt szüksége a társadalomra, kívülállóként élt, miközben valahogy mindenütt ott volt és mindenről gondolt valamit.

 

A szerzők most nagy témákba rendezték ezt a hatalmas anyagot. Gyerekkor, háború, holokauszt, zsidó identitás, forradalom, emigráció, nők, nemiség, kultúra. A százórányi hanganyagból négyszáz oldalas kötet lett, amit nem könnyű sem letenni, sem végigolvasni. Vázsonyi személyisége maga lehetett a kaland, ez már az első oldalakon kiderül. A terézvárosi nagypolgárból lett dekadens európai vándor, a szexuális forradalom elkötelezett híve, a párizsi bohém egy olyan komplex történelemszemléletet ad át, amilyennel ritkán találkozik az olvasó. Nem csupán leszűri a személyesen megélt történelmi tapasztalatokból a maga számára használható lényeget, hanem egy rendkívül széles műveltség fényében, merőben szokatlan szellemi szabadsággal kerüli ki a kétpólusú gondolkodás csapdáit. A nácizmust és a kommunizmust a polgári jó ízlés alapján ítéli el, és olyan részleteket emel ki az 1944-45 közötti időszakból, amelyekre az utókor nem fordít kellő figyelmet, amilyen például a Szent-Györgyi Albert-féle náciellenes mozgalom. Vázsonyi nem szükségszerű folyamatként nézi a 20. századi magyar történelmet, hanem az ízléstelenség, a felfordulás elburjánzásaként. Az antiszemitizmust is több válfajba rendezi, ahogyan 1956-ot is a vágyak, az előképek, a különböző megoldás-kísérletek széles spektrumának látja.

 

A szerzők pedig nem kommentálnak, nem szelídítik Vázsonyi karakteres látásmódját; sem lábjegyzet, sem szerkesztői közbeszúrások nem szakítják meg a szövegfolyamot. A szociológiából ismert narratív interjú módszerével beszéltetik, és ettől a személyes energiák érintetlenül kerülnek az olvasóhoz. Vázsonyi soha nem írt, de ez a könyv alighanem mindent magába foglal, amit valaha érdemesnek tartott volna leírni, miközben – és éppen ebben rejlik a varázsa – megengedi, hogy a legintimebb közelségben éljük meg egy rendkívüli ember egész lényét.

 

Szerző:
Götz Eszter