Interjú | Volt
már legalább három különböző élete Kerékgyártó Istvánnak, majd 47 évesen
ismét gyökeresen váltott: azóta szabadúszó író. Negyvenkilenc éves
volt, amikor 2001-ben megjelent az első könyve, a Vagyonregény. Az idei
év egyik szépirodalmi érdekessége, a Rükverc a negyedik regénye.
– Ötvenéves korom körül átéltem mindazt, amit egy huszonéves író
átél a szöveggel, a kudarcokkal, örömökkel. Adott egy korosodó férfi,
aki közben fiatal író. Ez különös, igen jó érzés. Remélem, élek még pár
évig, és érett író is lehet belőlem.
– Azok után, hogy jogot és
filozófiát tanult, volt egyetemi oktató és üzletember, vállalkozások
társtulajdonosa, volt helyettes államtitkári beosztása is, miért kezdett
47 évesen írni? Mi hiányzott az életéből?
– Egyetemistaként írtam
novellákat, de később elnyomta bennem a kezdő novellistát a tudományos,
absztrakt gondolkodást igénylő szakcikkek sora. Aztán meg belemerültem
az üzleti életbe.
– Szokatlan lépés egy filozófustól. Izgatta a rendszerváltás után a szépnek nem nevezhető, de új világ?
– A pörgő és zavaros
vadkapitalizmusban lettem üzletember. Akkor olvasni se nagyon jutott
időm. Ezért is léptem ki belőle. Érdekes volt utána belelátni a
politikai életbe. De az még gyomorforgatóbb volt, mint az üzleti élet.
– Volt az ORTT-ben egy konkrét
ügy, amely miatt azonnal lemondtam. Amikor korábban megválasztottak az
ORTT főigazgatójának, nem foglalkozhattam üzleti ügyekkel, ezért a
gyerekpszichológus feleségem vette át a céget. Hamar beletanult, jól
csinálta. Amikor aztán lemondtam, szinte ijedten kérdezte: most
visszajössz? Mondtam, hogy inkább kérnék tőle egy évet. Egy-két író
barátomnak meséltem már történeteket az üzleti élet meg a politika
világából, ők unszoltak, hogy írjam meg ezeket. A feleségemtől kért egy
évben éjjel-nappal írtam, a Magvetőnél jelent meg a Vagyonregény.
– Nagy átváltozóművész?
– Mindig szerettem azt, amit
csináltam, de amint jött az unalom vagy a csömör, hirtelen váltottam. Az
írók világa zárt, de úgy érzem, befogadtak, egyre több ismerősöm,
barátom és program köt az irodalmi élethez. Csupa öröm, újdonság.
Valóban fiatalító érzés.
– A sokféle tapasztalat kész
aranybánya lehet egy író számára. Az előző regénye, a Trüffel Milán egy
hedonistáról szól, az új regényben Vidra Zsolt éppen Trüffel Milán
ellentéte: hajléktalan férfi. A Trüffel Milánt hétéves kutatómunka
előzte meg, rengeteget olvasott az előző századfordulóról és a XX.
század első évtizedeiről, de miként készült a mai világban játszódó
történetre?
– Az írók többsége a közelébe se
kerül olyan világoknak, amilyeneket belülről láttam. Amikor tíz éven át
élelmiszerboltban voltam társtulajdonos, akkor se valami irodában
ültem. Voltam kocsikísérő, éjszakai bárban pincér, találkoztam
verőemberekkel is. Munka közben minden beleégett az agyamba. Csak fel
kellett hoznom a mélyből, ahogy mondja: az „aranybányából”. Közvetlen
közelről láttam ilyen sorsokat, a Rükvercben minden történetszálnak van
valós alapja. Egyetlen világot nem ismertem belülről, a hajléktalanokét.
– Pedig éppen a főszereplő
hajléktalan. Honnan ismeri mégis ezt a kilátástalan és kegyetlen világot
annyira, hogy hitelesen meg tudta írni?
– Vidra csak az élete végén
jelenik meg hajléktalanként a könyvben, a többi fejezet az előző életét
mutatja, visszafelé. Olyan helyzetekben, amelyeket már jól ismertem. Az
első könyvemhez, a Vagyonregényhez készítettem interjúkat
hajléktalanokkal, de a Rükverc írása előtt is jártam hajléktalanszállón.
– Az ilyen beszélgetésekből
izgalmas szociográfiát lehet írni, szépirodalmi műhöz viszont belülről
fakadó átélésre van szükség. Ilyen erős az empátiája?
– Boltosként részt vettem a
leltárokon, felújításnál jöttek a festők és más munkások, a bolt
dolgozóival együtt csináltam mindent, együtt takarítottunk.
– Izgattak a különféle sorsok,
és mivel velük dolgoztam, megnyíltak. Az élelmiszerboltokban vannak
rakodók, pultosok, pénztárosok, elvált nők, leányanyák, munkásszálláson
tengődők. Sokféle életúttal találkozhat az, aki kíváncsi. A feleségemmel
a legkülönbözőbb módokon segítettünk nekik, sokukhoz valóban közel
kerültünk. Amikor meghalnak valakinek a szülei, felszámol egy lakást,
közben a tárgyakról rengeteg emlék, érzelem jön elő. Az írás is ilyen.
Mint ha egy régi lakást számolnék fel.
– A saját tapasztalatai
ellenére ez nyilvánvalóan nem önéletrajzi regény, noha Vidra Zsolt is
1953-as születésű, mint ön. Értem, hogy belülről ismeri ezeket a
világokat, de mi volt a személyes indíttatása? Úgy is kérdezhetem: mi
köze az ilyen, reménytelen sorsú emberekhez?
– Írtam egy novellát egy
pincérről, ő mesélt az életéről egyes szám első személyben, aztán
kiderült, hogy ez a fickó szívesen lenne gyerek és fiatal meg idősebb
férfi is. Ott motoszkált a fejemben a története. Kezdtem látni, ahogy
formálódik egy élet, amely egyre jobban izgatott. Utolsónak írtam meg a
halálát.
– Azt, ami a könyvben a
legelején olvasható, ezért is a Rükverc cím, visszafelé ismerjük meg
Vidra Zsolt életét. Tudjuk a legelején, hogy meghal, mégis érdekel végig
a sorsa. Ezt a sorrendet mikor találta ki?
– A közepéről, a felnőtt pincér
életéből indultam el, egyszer előre mentem, máskor vissza. Már csak a
születése és a halála hiányzott, de a legvégén se tudtam, mi lesz a
sorrend. Fölírtam a fejezetcímeket, rakosgattam a cédulákat. Mindig az
jött ki: visszafelé kellene mennem.
– Vidra Zsolt az első és az
utolsó fejezetben is meztelen, hajléktalanként meztelenre vetkőztetik,
így fagy meg, a végén pedig a csecsemőt fürdeti az apja. A meztelenség
tudatos keret?
– A kiszolgáltatottság jelképe, igen.
– A végén a csecsemő Vidra
Zsolt apja almát, tojást és kulcsot dob a fürdővízbe, hogy egészséges,
„szép gömbölyű” és „takarékos meg gazdag” legyen! Szívszorító ez a vég,
noha az elejétől tudjuk, hogy meghalt. Nem akart íróként semmit
feloldani?
– Nem így születik minden
csecsemő? A szülei a legjobbat kívánják neki, azt gondolják, hogy talán
neki majd sikerül. Nem akartam semmit feloldani, lekerekíteni.
Borzasztóan rossz kedvem volt attól, amiben élünk, attól, hogy
Magyarországon a lakosság 40 százaléka a létminimum alatt él, a családok
25 százaléka nem tudja kifizetni a közüzemi díjakat. Amerre járok,
mindenhol beszélgetek az emberekkel, látom a temérdek keserűséget,
küzdelmet. Nem hiszek abban, hogy az ember el tud szigetelődni. Nemrég
hívott egy jól menő üzletember, aki imádta a Trüffel Milánt, de a
Rükvercre azt mondta: ez borzalom, valósággal sokkolta ez a világ. Amely
pedig itt van körülöttünk. Csak figyelni kellene. De ő nyilván
lesötétített üvegű autóban jár, senki nem lát be, ő ritkán néz ki.
– Ha belegondolnának,
segítőkészebbek lennének. Pedig nem olyan nehéz kipottyanni egy
elfogadható vagy akár polgári létből sem. Könnyen megy. Elég egy válás, a
munkahely elvesztése vagy valami súlyos betegség. Nagy gond a mai
magyar társadalomban a félrenézés, a szolidaritás hiánya. Sok múlik a
véletlenen, a szerencsén, a rendszerváltás óta korántsem a
legtehetségesebbek boldogulnak, és nem a tehetségtelenek maradnak
szegények. Mindez nagyon bánt. Vállalkozóként szerencsétlen sorsú
emberekkel dolgoztunk, rendszerint alkalmaztunk például roma gyerekeket.
Micsoda felzúdulás volt a reakció a boltban! Alkalmaztunk szellemi
fogyatékosokat, akik ügyeskezűek, mégis: sok idő eltelt, amíg a többiek
elfogadták őket.
– Tudja, mi ragadta meg Máté
Gábort, aki megrendezi a Rükvercet a Kamrában? Azon kívül, hogy az előző
két könyvét Máté Gábor olvasta fel a Magyar Rádióban, meg hogy a Katona
József Színház évtizedek óta érzékenyen reagál előadásaival mai,
húsbavágó témákra?
– Máté Gábor azt mondta, sűrű
drámaiságot lát benne. Bán János és a rá nagyon hasonlító, kiugróan
tehetséges fia játssza majd Vidra Zsoltot, jövő januárban lesz a
bemutató a Kamrában. Különös érzés lesz az előadást látni, olyasmi
lehet, mint amikor egy gyerek rajzol valamit, majd ahogy nézegeti, a
rajzok kiemelkednek belőle, utána elkezdenek mozogni. Ahogy mondta a
beszélgetés elején: tényleg fiatal író vagyok, nekem nincs írói
öntudatom. Az utóbbi tizenkét évem legnagyobb ajándéka maga a
tevékenység, az írás. Ehhez képest minden csak újabb ajándék, az, hogy
megjelenik, szép a könyv, néhányan írnak, beszélnek róla, reagálnak rá. A
Rükverc színrevitele is csak újabb ajándék, örömforrás.
Szerző:
Eszéki Erzsébet
Eszéki Erzsébet
Fotó:
Kovács Bence
Kovács Bence